A Zombiháború óta - és nem a filmre gondolok, szerintem az egy nagy melléktermék kupac az elfordított tartalommal, meg az amerikai álommal még ha az ENSZ-ről volt is szó - szeretem a zombis könyveket, bár lehet hogy pontosabb, ha azt mondom, hogy a Feed - Etetés kezdte a sort, a másik alkotás pedig csak ráerősített erre. A regényekig valamiért azt hittem, hogy az ilyen típusú könyvek csak horror kategóriába tartoznak és csak a hentelésre helyezik a hangsúly és mivel már a sokadik élőhalottakkal foglalkozó regényt olvasom, lassan rá kell jöjjek, ennek az ideje már nagyon régen lejárt.

És nekem nagyon bejön ez a vonal, íme a Stony Mayhall második élete!

A történet szereplője a címadó Stony Mayhall, aki nem átlagos ember, sőt még embernek sem lehet mondani ha a média alapján gondolkodunk. Ő egy élőhalott, vagyis egy másként élő, akinek semmilyen ingere nincs a harapásra, mások megfertőzésére, hellyel-közzel normálisan él - persze azt leszámítva, hogy nem lélegzik és ahogy egy jó halottnak általában, neki sincsen merevedése - és a légynek sem tudna ártani. Ám ha a kormány megtalálja, megöli.

Nem véletlen, hogy nem a cselekményt írtam le a fenti bekezdésben, hanem próbáltam jellemezni Stony környezetét nagyon röviden, amely természetesen nem foglalható így össze, mert annál sokkal összetettebb a regény és spoilermentesen kéne írni róla...

Nehéz helyzetben voltam, hogy mégis milyen műfajhoz kéne ezt a könyvet sorolni és maradtam a sok mindent befogadó fantasynál, hiszen sci-fi nem nagyon lehet, mert nem a jövőben játszódik és a regény egy alternatív történelemmel dolgozik, ahogy a Zombiháború kiegészítő túlélőkalauza is. Tehát, mikor kezdetét veszi a történet, akkor már az emberiség túlélt egy támadást, ahol a zombik nagy részét elpusztították. Ám ezek az élőhalottak két nap után tudatukhoz tértek és a legfontosabb, hogy tudnak uralkodni a harapási vágyukon. A kormány pedig veszélyként érzékeli létüket, hiszen a későbbiek során bármikor okozhatnak világméretű katasztrófát. Stony pedig úgy kerül a képbe, hogy Wanda megtalálja őt és halott édesanyját az úton, a csecsemőt pedig nem tudja ott hagyni és hazaviszi magával. Az ő életéről és az élőhalottak belső világáról szól ez a könyv.

Olvasás előtt egy kicsit elkedvtelenedtem, mert elég sok negatív értékelés született a regényről, én pedig elolvastam párat közülük és emiatt félve kezdtem el a történetet. Meglepődve tapasztaltam, hogy az unalom meg az egyéb ilyen jellemzők nem kerültek elő még a kötet felénél sem és a fejemre csaptam, hogy hát persze, ugye ízlések és pofonok. Ebben a műben benne van az, amit én mostanában nagyon szeretek: társadalmi bemutatás és politika. Sok embernek pedig ezért nem tetszik ez a kötet illetve azért, mert nem egy második Zombiháborút hozott el nekünk a Gabo kiadó, hanem Stony életútjának meséjét és annak az izgalma nem olyan, mint mondjuk az ENSZ tudósítójáé.

Mert ebben a regényben nagyon kevés olyan cselekmény van, mint amivel tömve van a másik és nekem ezért cseppet sem volt félelmetes. Ijesztő jelenetek nem nagyon fordulnak elő, másrészt nincsenek hangulatos leírások és egyszer sem jutott eszembe olvasás közben az, hogy ,,jajj de jó, hogy itt vannak a Dan Brown regények önvédelmi célra, ha éppen egy kósza zombi erre cammogna" mert a másiknál néhányszor eszembe jutott a kezem közelébe helyezni a Bakost vagy egy élesebb szúrófegyvert, ha lett volna. Tehát hangulatilag nem erős.

A cselekmény pedig nem abban az értelemben létezik, ami általában a klisés B kategóriás horrorfilmekben jelenik meg, amikor mindenhonnan zombik ömlenek, néha még a csapból is, szóval itt az izgalmakat a politika adja. Nagyon szerettem az érveket, az ellenérveket és a különféle beállítottságú csoportok beszélgetéseit olvasni és a konferenciát is, számomra ez így volt a tökéletes izgalomforrás. Ehhez kapcsolódva pedig megismerhetjük a társadalom bemutatását és a magyarázatokat például azt hogy hogyan szerveződtek a csoportok és hogy a tudósok milyen területen kutakodnak és mit. Erre pedig egy olyan történetvezetés épül, amelyet a fentebb felsorolt elemek nagyon jól magyaráznak és indokolnak. És ott van a demográfia, a társadalomrajz. Nagyon nagy kedvenc lett a regény ezen része.

A kötetben lévő Messiásvonal zseniális mindennel együtt, már nagyon régóta vártam egy ilyenre! Daryl Gregory megmutatta, hogyan keletkezhet egy ikon, egy vallás és ez valahol rémisztő, mert eléggé megterhelő lehet így egy hívőnek, viszont nagyszerű a folyamat ábrázolása! Ám lehet egyfajta átfordított nirvána is a sorok között, tehát az, hogy az ő teljessége hozta el a nirvána állapotát (tehát a szenvedés a teljesség a hiánya, ennek elérése pedig a nirvána). Ez inkább a buddhizmus, mint a kereszténység és természetesen csak feltevés.

Stony létéhez kötődik a filozófia is, ahogy Torzóhoz ennek a másik része és bár Daryl Gregory eléggé hangsúlyossá tette, de azért aki figyel, annak az eseményekből is tisztává válik, hogy ez a bibliai történet egy leképzése.

A karakterek viszont nem kerültek közel hozzám, ám én már arra is gondoltam, hogy a szerző direkt írt így, ha a saját értelmezésemből indulok ki. Egyáltalán nem hatott meg, hogy mi történik Stonyval - bár mondjuk az is érdekes, hogy mivel zombi, ezért nem nagyon eshet baja, így az a fajta izgalom elveszett, amit egy hús-vér személy vált ki az olvasóiból és ha ez volt a cél, akkor az tökéletesen megvalósult. Egyúttal a karaktere a tudósé, aki a saját léte ellenére megpróbál tudományos magyarázatokat találni és ez a kettősség jellemzi őt, ez pedig nekem nagyon tetszett. Viszont azon már elgondolkodtam, hogy a családtagjai elég sokat megbocsátanak Stonynak és azért egy kicsit vártam volna a szomszédék szüleitől egy reakciót... vagy az édesanyjától bizonyos esetekben...

Egyedül Mr Blunt karakterével szimpatizáltam, de hát ő bennragadt a titokzatosság ködében és nem ismerhettem meg rendesen.

A szereplőknél néha következetlennek tűnik a névhasználat, mert Chelsea változtatását később magyarázta a szerző, de Stonyét nem és itt egy kis továbbgondolásra volt szükség, de ez sokak számára lehet majd zavaró, mint például nekem is. Mert miért pont a narrátor kezdte használni?

Sokat gondolkodtam a regény végén és arra jutottam, hogy megállja a helyét, plusz ez egy válasz egy kétkedő által feltett kérdésre. Amúgy nagyon szokatlan és furcsa megoldást választott Daryl Gregory, de ahogy gondolkodom rajta, egyre biztosabb vagyok ebben.

Olyan, mintha Daryl Gregory kigúnyolná a B kategóriás filmekre hajazó akciójeleneteket, bár ebben nem vagyok biztos, de a normális leírások helyett lévő felsorolás egy kicsit túlzás és nagyon nem tetszett, bár addigra már a szerző felhúzott mással, például az állandó kiszólogatással, azt rühellem mindenhol! Azonnali pontlevonás jár érte bármelyik író esetében, az még a rosszabb, ha nem egyszer fordul elő ez a könyvben. Annyira lekezelően hat, hogy én konkrétan érzem azt, hogy a szerző hülyének néz pedig azért rá lehet jönni, ha egy másik szereplő szemszögéből játszódik a következő jelenet... ezért felesleges az ilyen. Plusz a szerző a végén olyan mintha beképzelten fejencsapná az olvasóit, hogy ,,Mást vártál? Megszívtad!" ami egyrészt oké, mert tényleg szeretem amikor sokkol egy író, de másrészt meg megint zavar, hogy közbeszól. Ilyenkor aztán eltör a vad, cinikus énem és beszólnék, de nem teszem, megtettem ezt már korábban is. Ez valami elidegenítő hatás egyébként, hogy csökkentse a károkat? Már csak erre tudok gondolni, annyira nem akarja, hogy bármit is érezzek olvasás közben, alatt, után.

A fenti bekezdés az egyetlen eleme a regénynek, amely nem tetszett, tehát a kötet nálam jól zárt és sokkal boldogabb lennék, ha több ilyen mű jelenne meg a piacon! Valaki pedig szóljon a szerzőnek, hogy ezek a kiszólások nem jók, addig nem kap tőlem max pontszámot - fejben, mert blogon már direkt nem pontozok - amíg le nem szokik róla! Igen, tökéletes fenyegetés level 99.

A kötet 2014-ben jelent meg a Gabo kiadó jóvoltából a Gabo SFF keretein belül. A kötet nagyon szép, igazán ötletes a borítója, mélyebb értelmezésre ad lehetőséget.