Fülszöveg:

Sok érzést keltett bennem a regény és nem hiába írtam - egyébként nem clickbaitként - a bevezetőmben azt, hogy a legerősebb Picoult könyvnek érzem az Ítéletet.

A szerző ugyanúgy ír, ahogy szokott, vagyis először bemutatja a gondolatgazdag szereplőit, akik mindegyikének ad legalább egy kis bemutatkozó részt (vagy többet) és teszi érdekessé őket a múltjukkal, na meg az egyéni problémákkal. 

Hangulatkép a google-ről

Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő írásait, sőt az egyik kedvencemről van szó és a múltkor kissé megijedtem, hogy vajon kinőttem-e a műveiből vagy nem (A tizedik kör olvasása közben), de ahogy olvastam az Ítéletet egyre inkább belemerültem a világba, figyeltem a szereplőkre és úgy éreztem újra, hogy igen, Picoult megint alkotott - bár azért nem tökéletes az élmény.

A fülszöveg úgy harangozta be a történetet, hogy a boszorkányperek hangulatát kapjuk meg, ezért a regényben szereplő négy lány, a wicca boszorkányok, köre egyáltalán nem lepett meg, maximum nem számítottam rá annyira, de Jack múltja mellett ennek örültem a leginkább, ez a két téma érdekelt engem a legjobban. Mondjuk azért a többiek se semmik, ha a háttérről van szó, például olvashatunk Addie édesapjának bűntudatáról, amit az alkoholba fojt, vagy ott van maga Addie, akinél úgy tűnik, hogy a múlt szellemei ránehezedtek. Ezekből is látszik, hogy érdekes karaktereket kapunk és hozzájuk köthetően az érzelmi töltet nagyon a helyén van: lehet itt utálni bárkit, vagy éppen kedvelni - együttérezni Jackkel vagy éppen elítélni a múltja miatt; esetleg a wicca lánybarátság vezetőjéről elsőre megmondani, hogy na igen, vaj van a füle mögött és lehet akár azt is gondolni, hogy nincs (én az első voltam). Úgyhogy száz szónak egy a vége: az Ítéletben a szereplők nagyon erősen jelen vannak és késztetnek gondolkodásra a tetteikkel, hibáikkal, bűneikkel, illetve megosztóak lehetnek. Simán lehet az, hogy mindegyik olvasó máshogy veszi ezt vagy azt a személyt és pontosan erről szól egyrészt a mű: a kétoldalúságról, hogy mindennek több része van, nem lehet elítélni a másik embert csak azért, amit látunk - hiszen ott az addig bejárt útja és az más számára láthatatlan és ezért érdekes olvasni ezt a művet, mert a karakterek jellemzői alapján teóriákat lehet felállítani, hogy ki milyen személyiség és adott helyzetben mit lépne. Ellentmondásosnak tűnik Jack, aki próbál másokon segíteni és egészen szimpatikus képet kapunk róla, dacára a múltjának, de ugyanúgy - sőt sokkal inkább - vitatkozási alap lehet Gillian, a wiccás vezető élete.

Először gondoltam Jodi Picoultra úgy, mint egy bűvészre: játszik az olvasóival, elhiteti velünk, hogy amit látunk, azaz igazság, pedig csak lyukat beszél a hasunkba; majd amikor már azt hisszük, hogy tudjuk mi következik, a képünkbe robban az egész. Az írónő mindig szépen, hátul készíti elő a végjátékhoz a robbanóanyagot, de az nem minden esetben sül el jól, ahogy szerintem az előzőleg hazánkban megjelent művében sem, de itt nincsenek ilyen gondok szerencsére, bár most nem tudom pontosan a biológiai tartalmat, mert nem értek a DNS-hez, így elhiszek mindent Picoultnak. Lenyűgöző, hogyan áll össze minden végül, de az is tetszett, hogy nincs szájbarágósan elénk tárva a tanulság: legyen akár a korábbi század, akár a mai, ebben nem sok változás van, hiszen a félelem ugyanazokat az ösztönöket hozza elő belőlünk, mint régebben.

Wicca hangulatkép a google-ről

Ebben a könyvben a védőügyvéd volt a kedvenc karakterem, de a kötet második felére egydimenziós karakterré silányul ő is, pedig a szerintem legjobb jelenet na meg a regény legfőbb tanulsága hozzá kötődik (a felszólalós - bátor odamondásos igazság). Tetszik továbbá - a majdnem Darwin-díjas egyúttal a legpechesebb díj nyertese - Jack és Addie egymás felé tapogatózása, illetve egyúttal a gyógymód keresése a lelki bajaikra, de leginkább a wicca dolgokat szerettem olvasni, az nagyon kellett ide!

Negatívumként említhetem, hogy minden túl gyorsan zajlik le: hirtelen történnek a változások, bár... ez nem is olyan nagy baj ebben a könyvben, annyira beleillik a történetvezetésbe, hogy egyáltalán nem tölt el rossz érzéssel vagy bármi ilyen negatív gondolattal. Viszont furcsának tartom a végkövetkeztetést, az addigi reakciók alapján számomra meglepő volt a döntés (bár egyetértek vele), de az utána lévő utolsó infó, az utolsó lapon... hát akkorát utoljára Picoult művön, az Egyszerű igazságnál néztem (ami az eddigi kedvencem).

A jól összerakottság mellett meg kell még említenem azt, hogy a leírások, az elhallgatások, minden minden segített abban, hogy kb két nap alatt elolvassam a kötetet és érezzem, ahogy beborul az ég Salem Falls felett. Hangulatos írás, feszültséggel teli és a témakezelése számomra mesteri még akkor is, ha párszor felmerül a kérdés, hogy ,,ennek a valóságban mennyi az esélye?". 

Tehát tetszett az, hogy két nap kellett az ötszáz - féltégla - regényhez és hogy folyamatosan feszültség alatt voltam, továbbá az, hogy a karakterekért sokat izgultam, az utolsó oldal pedig olyan, hogy a fal adja a másikat. Nem bántam meg az olvasást és örülök, hogy újfent igent szavaztam az írónőnek. Ebben a könyvben újra azt az oldalát mutatta, amit megszerettem, a csavaros történetet kitaláló szerző köszönt vissza a szereplőin keresztül, akinek a műveit érdemes olvasni, hiszen nem lehet kiszámítani, hogy mi történik (legalábbis nekem nem sikerült). A fordulatosság itt rendben volt, bár a tárgyalótermi dráma nem olyan hangsúlyos, mint például az Egyszerű igazságnál érzésem szerint, de sokkal inkább szembetűnő az Ítélet erőssége, mint a gyengeségei, így elnézhetőek a problémák.

Ítéletem:

Nagyon tetszett

Erősségek:

- a karakterek és a hangulat

Gyengeségek:

- az ennek mennyi az esélye kérdések

- gyengébb tárgyalás szál

Kedvenc szereplő:

a védőügyvéd (enyhén spoileres lenne ki az, így csak ennyit írok róla)

Évszak:

- egyértelműen nyári olvasnivaló

Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a regényt:

A mű az Athenaeum Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2018-ban, szép kiadásban.

Az írónő további, magyarul megjelent kötetei:

>> Link <<

(A tizedik kört már megírtam, csak közzétételre vár.)

(angol)

(angol)

(francia, kínai, észt)

 (lengyel)

(angol)

(német)