Sorozatinfó: Sárkányok kórusa 1.

---

Az Agave Könyvek mostanában nagyon megtalált engem a fantasy vonalával kezdve akár a Bronzvárossal (link) és Rézkirálysággal (link), amely bámulatosan mutatja be, hogy egy dzsinn társadalom etnikai vonalon milyen mély lehet. Vagy ott a Mákháború (link), ahol Zsin útja úgy kanyarodik, ahogy azt sokan nem gondolták volna. A közös ezekben a kötetekben egyrészt a távoli kultúra bemutatásán túl az, hogy a szereplőik erős nők és ezen a ponton már nem is keresek több közös vonást, elég ennyi. (Közben rájöttem, hogy A holló jele is ide tartozik, de az valahogy máshogy tartozik hozzám, másmilyen módon kötődöm hozzá, erről még írok később és arra nem jellemző ez a fenti mondat. Mindegy, így marad.) Mikor megláttam a Királyok vesztét, illetve a kiadás tényét és a borítóját, úgy voltam vele, hogy jöhet ez a regény is, mostanában nem csalódtam az Agavés fantasyban, ebben sem fogok, bár nem olvastam el a fülszöveget és semmit sem tudtam a kötetről, csak és kizárólag a megérzésem alapján raktam várólistára a művet. Nézzük meg, igazam lett-e.

A történetünk kezdetén egy bizonyos levelet olvashatunk, amelyet Thurvishar D'Lorus egy bizonyos felségnek fogalmaz és kéri, hogy tanúsítson kegyelmet az örökös felé, hogy azután a következő lapon elkezdődjön még két mese, amelyek elbeszélői Karom és Kihrin lesznek. Az előbbi egy utánzó, aki bárkinek az alakját képes felvenni és bármilyen emlékét képes felidézni, már amennyiben elfogyasztotta annak agyát és már elég tekintélyes mennyiségnél tart, úgyhogy elég megbízható mesélő, azt tekintve, hogy ha fel kell idézni bármelyik áldozata valamelyik emlékét. Az utóbbi pedig egy fogoly, akinek sztoriját kéri a fura szerzet, hogy egy mágikus kővel rögzítse azt. Lényegében ez a kötet gerince, a történet, amelyet a Királyok veszte elmesél és megmutatja Quur történelmének ezen részét és azt, hogy a próféciákból mindenkinek nagyon elege van.

Csak azért, mert a menekülés mellett döntesz, ne várd, hogy az ellenfeleid nem vesznek üldözőbe, vagy hogy azt hiszik majd, nem áll érdekedben megakadályozni a terveiket.

Hangulatkép 1.0.

Sosem mondtam - sőt mindig az ellenkezőjét hangoztattam - hogy értek a műelemzéshez, vagy hogy profi kritikus lennék, úgyhogy ennek a szellemében, mint egyszerű olvasó, aki most talált rá a high és felnőtt fantasy műfajára igazán írom, hogy a kötet ezután bár nagy kedvencem nem lett, de kellemes olvasmányélményt nyújtott. Mindezt úgy, hogy tele van árulással, majdnem követhetetlen családfával, leszármazással, vérrel, meg egyéb ilyen "fincsi" cuccokkal. Nehéz ebből az előző mondatból értelmesen kiindulnom, úgyhogy folytassuk inkább a világkidolgozással, avagy a "Miért összetett ez a kötet?" kérdésre válaszolnék egy rövidet.

- Nem akarok bábu lenni a táblán - jelentettem ki.

- Helyes. Ez háború, nem sakk.

Vigyázat! A történet nyomokban démonokat tartalmaz. Forrás

Az olvasás ennél a könyvnél egyáltalán nem könnyű feladat, egyrészt még a mostanában A holló jele sorozaton nevelkedett fantasy érzékem is összezavarta az a pár hasonló név és bár sikerült elválasztani a 90%-ot egymástól, azért akadnak hiányosságaim ezen a téren. Az sem segít, hogy a fenti elemekből rengeteg van, de a lábjegyzetek sem oldják meg ezen problémát. Ami viszont inkább bajosabb az az, hogy Kihrin mindenre hirtelen jön rá és ezért működnek a csavarok is, de amúgy most nem komolyan, a szerző nagy kókler. Elvakít mindenkit a rizsával, meg ezzel a sok hasonló névvel, hogy aztán be tudja dobni az ütőkártyáját és leessen az állunk elég szépen. Ügyes. Viccet megint félretéve, a világépítés nagyon rendben van az istenekkel, a próféciákkal, a mágiával, a sárkányokkal, varázskardokkal, talizmánokkal, még a griffekkel is, amik még nem jelentek meg, de érzésem szerint ami késik, nem múlik, vagyis mindennek megvan a maga helye és szerepe, amelyet betölt a sztori során. Nagy kedvenceim azok a részek, amelyek a mágiával, vagy a Béklyókővel kapcsolatosak, egyúttal felhívnám a figyelmet arra, hogy vannak a használatának bizonyos kényes kérdései, amelyekre az utolsó oldalakon kapjuk a választ, addig meg törhetjük a fejünket rajta. Nagyon tetszett még az istennők szerepe és az, hogy kiválasztottaik vannak, akiken látszódik a jelük, továbbá az uralkodóházak jellemzői. Szívesen olvasnék még ezekről bővebben.

Még sárkányok is vannak benne.

Jenn Lyons élvezhető stílusban ír, nagyon magával ragadóak a történetei és valahogy úgy van ez felépítve, mint anno a Végtelen történetben előkerült: minden sztori mindig egy újabbat szül. Jó nem pont olyan a hasonlóság, de az érzet megvolt itt is. Kihrin dalnokként tengett egy ideig, úgyhogy ezek nagyon jól megjelennek a lapokon a Királyok veszte mitológiájának körébe szőve, amik inkább nem elmeséltek, hanem megéltek, úgyhogy ez is garantálja az izgalmat, kb úgy, hogy minden dal, mese, amit bárki bárhol kitaláltnak gondolt, igaz. Kihrin kalandjai illeszkednek egy nagyobb konfliktusba és az szintén nehézséget okoz, hogy nehezen látni első körben, sőt még a másodikban is, hogy a kisebb bajok vajon mihez fognak vezetni. Ezért írhatom azt, hogy a könyv csavaros, meglepő fordulatokat eredményez.

A két szálon játszódó cselekmény felosztható a kötet jelenéhez közeli és távoli múltra, hiszen a két mesélő felváltva igyekszik minket bevonni az eseményekbe, amelyet kiegészítenek a történeteket eredetileg lejegyző Thurvishar (ezt nem sikerült megjegyezni, csak Thurvalamiként) lábjegyzetben hozzáfűzött kommentjei, amik először idegesítettek, utána pedig egy idő után kezdtem megszeretni őket, de szerintem ezzel sokan így járnak majd.

Előbb vagy utóbb minden leomlik és elbukik: a hullámok, a hiedelmek, a fajok, még az istenek is.

Ezek a varázskardok!

Kihrin tolvajként keresi a pénzét jóformán és egyrészt azt láthatjuk, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki rosszkor van rossz helyen és azt is, hogy milyen a rabszolgák élete. A könyvben egy komoly vonalat képvisel a rabszolgaság bemutatása, amelyhez tartozik egy-két igen jó kérdés, illetve a gaesh rendszer, ami azt jelenti, hogy az emberből kiszakítják a lelkét és belehelyezik egy tárgyba, amit ha valaki birtokol, akkor rendelkezik a személlyel is. Ennek az igazságtalan volta mellett a szerző számomra még erősen át tudta adni azt, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, vagyis a tettek nem biztos, hogy olyan irányba vezetik a történet alakulását, amelyet eredetileg akart az illető. Ebben a két kérdésben szintén nagyon ott van szerző és abban is, hogy szinte éreztem ennek a világnak a történelmének a súlyát, az eseményeket áthatja a múlt tudata.

De akkor mi a baj? Valamiért úgy érzem, hogy nem fogott meg a történet sajnos annyira, hogy kedvencem legyen. Annyira rossz ezt így leírni, mert szerintem egy jó könyvről van szó, de valamiért hiányolom belőle azt, ami a többi Agavés kötetnél - még A holló jele sorozatnál is - megfogott. Ez nem a szerző hibája, egyszerűen vagy kiégtem és ez így csapódik le, hogy nem tudtam ráhangolódni teljesen, vagy más oka van. Lehet, hogy azért, mert számomra Kihrin olyan semmilyen volt...? Nem igazán nyerte el a szimpátiám, teljesen közömbös voltam iránta.

Tehát egy biztos, méghozzá az, hogy a Királyok veszte érdekes és olvasmányos, illetve bonyolult a világának szövete, de valamiért mégsem tudom azt mondani, hogy annyira elvarázsolt, mint a korábbi Agavék. Kár érte, lehet egy újraolvasás eldönti ezt a kérdést. Ez nem nagy probléma, csak egy megemlítendő pontja az értékelésemnek.

Egyébként ajánlom, ha szereted a felnőtt fantasykat, szerintem nagy valószínűséggel - és meglett a képzés összes statisztikás tárgya, trust me (bízz bennem) - tetszeni fog.

Te vagy az ütőkártyám, Kihrin. A titkos adum. Bízni fogok benned, hogy azt tedd, amihez a legjobban értesz: találj olyan megoldást, amire senki más nem gondolt, és betörd az ajtót, amelyet senki más nem nyitott ki. Hogy találj egy másik megoldást.