---

A bejegyzés képeit itt találod.

Szép fejlécképekért nézz szét Vickynél.

Ez az értékelés a Prológus Winter Wonderland projekt keretén belül látott napvilágot, ahol mindenféle téli, ünnepi vagy éppen ajándékba adható könyvekkel foglalkozunk. Számomra a Kárhozat, mint a sorozat legjobb darabja, ilyen.

Kicsivel később járunk a második rész eseményei óta. Ryhalt a Kárhozatban él és fejvadászosat játszik minden arra tévedő helótával szemben, utóbbiak nagy kárára. Ám Nall egyik kivetülése / formája miatt úgy dönt, hogy visszamegy az emberek közé és megpróbálja megvívni a maga csatáját Tanzáért egy olyan színtéren, ahol úgy tűnik, hogy szinte mindenki az útjában áll és ami elromolhat, az el is romlik, közben pedig valaki úgy véli, hogy Szarkaláb parancsnokainak nincs helyük sem a finálé színterében, sem a földön. Ryhalt pedig népszerűbb, mint valaha...

Davandein le akart tartóztatni. A sötét hajú férfi, North le akart teríteni, a Mély Királyai pedig ugyanerre vágytak. Majdhogynem hízelgőnek találtam. Rettentő népszerű voltam.

Ennél jobb képet azóta sem találtam arra, hogy miről szól ez a könyv.

Na de elég a lelkesedésből, inkább nézzük meg rendesen, hogy miért a legjobb része a szériának a Kárhozat!

Már az első kötet óta valami furcsát éreztem, ha az egész sorozatra gondoltam és nem jöttem rá, hogy mi nem áll össze a fejemben ezzel kapcsolatban. Nem vagyok válogatós, tehát a sötét vonallal szembeni ellenérzést kizárhatjuk, mert ugye nincs ilyen, azt meg egyre jobban kedvelem manapság, ha egy karakter nem egy angyal és igenis tesz a dolgaiért eleget. Ryhalt szívtelennek tűnik elsőre és ezzel együtt egy egész érdekes karakter, úgyhogy itt sem volt gond. Aztán rájöttem! A férfi motivációi nem szokványosak, mert ugye, mi az, ami ilyenkor mozgatja a főhősöket? A bosszú. Erre itt van egy személy, akit nem, hanem egy teljesen más érzelem, méghozzá a szerelem az, ami végig az útján tartja őt.

Egyébként sokat gondolkodtam azon, hogy Ryhalt útja miről szól, mert sokáig, tényleg hosszú ideig nem állt nekem össze az sem, hogy most akkor mi az ő nagy tanulsága? Mit lehet ebből tanulni? Hát persze, hogy nem sikerült összeraknom a mozaikokat, mert ahhoz kellett a harmadik rész egésze, de végül rájöttem erre is: ez egy regény a változásról, a múlt dicsőségének elmúlásáról, egy olyan világról, ahol a férfi a saját bűntudatának rabja és ez egy olyan út, amikor a saját gyászát kezelnie kell, így vagy úgy, ám ez nemcsak a szeretett nő elvesztésében nyilvánul meg, mert a férfinak a lelkén sok teher ül még azon kívül és ami előbb vagy utóbb utoléri őt. Azt nem írhatom le, hogy sikerrel jár-e vagy hogy mi lesz vele és Ezabeth hölggyel, ám szerintem a végjáték egy jó üzenetet hoz magával, úgyhogy nagyon megfelelőnek tartom a lezárást.

Azok után, hogy hány kardot csörgettél, hány csontot törtél, a sok nyíl, ágyútűz, kórság és üszkösödés, fonók és gépezetek és Mély Királyai után olyannak ismerted meg a halált, mint ami az arra érdemeseket viszi el először?

Így képzeltem el a helóták egy részét.

A szépséges könyvet, amin egy holló harmadikféle pózban és elég ingerülten látható - mondjuk ennek megvan a maga oka a történetben - nemcsak a tapintása, hanem a cselekménye miatt szintén érdemes kézbe venni. Ed McDonald mestere annak, hogy minél rosszabb helyzetbe hozza a karaktereit, gondolom folyamatosan kihívást állított magának, amikor a műveket írta és akkor örült, amikor meg tudta dönteni a saját rekordját. Csak vicc! De az biztos, hogy megtalálta a módját annak, hogy Ryhalt még nehezebb helyzetben legyen, írok egy példát: itt már nem Mély Királyai vannak, hanem Mély Császára. Én meg a könyv elején azt gondoltam, hogy viszlát Ryhalt, jó volt téged ismerni! Egyébként ez a kötet szintén elég depresszívre sikerült, sokszor úgy éreztem, hogy a Kárhozat esszenciája, ami beleivódott Ryhaltba fertőző és megmérgez mindent, amihez hozzáér és aminek a közelébe kerül, az olvasók hangulatával együtt, a férfi barátságaival, kapcsolataival egyetemben.

A kár visszafordíthatatlanná vált.

Ryhalt mellett több már ismert szereplő szintén feltűnik a színen, közülük Tnotának örültem a legjobban, bár nem igazán javított a hangulaton a poénjaival, mert alig akadt szegénynek. Rajta kívül újként megjelenik pár Éjszárny parancsnok, vagy legalábbis színre lépnek... valameddig... és itt van nekünk a drága peremmarsall is, aki már megint kezdi a buta játszmáit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy ha nem lesz a feneke alatt a város, mert a helóták kibombázzák alóla egy szuperszörnnyel együtt, akkor a politikai játszmája sem ér sokat. Amaira sokkal kedvelhetőbb és erősebb, egyúttal pimaszabb, mint eddig és egy-két érdekes felbukkanásnak is szemtanúi lehetünk.

Bármi is lesz, azt hiszem, a Perem végnapjait éljük.

A rengeteg kérdést, amit felhozott korábban, McDonald megválaszolja ebben a kötetben és bár elég szürreális élményt ad az összhatás, egyáltalán nem unalmasat vagy rosszat. Rengeteg jó felvetett témával operál akár azzal kapcsolatban, hogy ki a jófiú és ki a rossz, egyáltalán van itt jó válasz bármelyik oldal kapcsán, mennyire lenne másabb egyik vagy másik uralma? Vagy akár azzal, hogy az érdemesek vagyunk-e a megmentésre, ha mindent feláldozunk?

Ha az ember apránként lecseréli a porcikáit, mikor szűnik meg önmaga lenni, és válik azzá, amit létrehozott? Ha önmagát teremti, azzal a saját istenévé lesz?

Úgyhogy én azt írom, hogy összességében ez egy nagyon jó lezárása a trilógiának, ami a szenvedésről szól és arról, hogy az út a legvége kell ahhoz, hogy Ryhalt megértsen bizonyos dolgot akár a Kárhozattal, akár a Fénylánnyal kapcsolatban. Ez a gyász és a feldolgozás egy bizonyos fajta regénye, ahol a döntések súlya erősen érezteti hatását. Ezek mellett sok érzelmes pillanat is jut a kötetbe.

Ajánlom az egész trilógiát olvasásra és bár elég kemény világa van, minden másodperc megéri, amit ott lehet tölteni.

A Kegyelem Istenéhez fohászkodtam, hogy adja meg a kellő időt. Rám se bagózott. Szokás szerint.