Karácsonyra idén két művel hangolódtam: az Arany, tömjén, mirha című novelláskötettel és a Köszöntlek, karácsony verseskötettel és mivel egyikükről sem igazán tudnék oldalakat regélni, ezért gondoltam, hogy inkább egy Apró értékelésben emlékeznék meg az élményeimről.

- Köszöntlek, karácsony -

Nem igazán emlékszem Weöres Sándor költeményeire, nem nagyon került elő a művészete az iskolában, egyetlenegy versét (Galagonya) tudom felidézni, amely nagyon tetszett és máig megőrződött az emlékeim között, de főleg az a bizonyos sora: ,,izzik a galagonya ruhája" (jó, nem sok, nézzétek el nekem, nem volt soha prioritás, hogy a versek tartósan megmaradjanak a fejemben). Emlékszem még továbbá a misztikus ,,fantasy" vonalra - most a hozzáértők nagyot fickándoztak, mea culpa - azokra a képekre, amelyek nagyon, de még annál is jobban tetszettek tőle.

Ennyi kevésbé emlékezetes előzmény után olvastam el a Köszöntlek, karácsonyt és még azt le kell írnom, jól tettem, hogy meglátva a havazást, ezt a kötetet választottam egy családi útra, ahol a kocsiból nézhettem a hóesést és közben elő-előkapva a válogatást, olvastam a verseket. Hangulatos volt, azért meg kell hagynom, csakis hóesést nézve ajánlom ezt a könyvecskét, vagy valamilyen folyó, tó mellé, iszonyúan hangulatos lehet elmerülni benne a természeti szépségek mellett.

Nem tisztem megkritizálni bármit - bár eléggé biztos vagyok abban, hogy nem igazán sikerülne, nem is törekedtem olvasás közben a kritikai él erősítésére - így csak annyit tudok még írni, hogy tetszettek a költemények, különösen azok, ahol Weöres Sándor misztikus képeket, szimbólumokat használt, ahol a természet varázslatos mivolta került előtérbe. Nem igazán vagyok elemző alkat - régen ment, mára már csak a falra másznék tőle - ezért az ilyesmitől eltekintek, viszont azt az én szak avatatlan szemem is látta/látja, hogy milyen jó a versek ritmusa. 

A kötet egyébként öt nagy egységre van osztva, mindegyiket egy-egy vezérlő elv szerint választotta a kiadás szerkesztője és teszem hozzá, jó érzékkel. Az Elmegy az ősz és itten a tél rész inkább a tájak szépségeit önti rímes formába, ahol

,,Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél..."

,,Míg észak felhői
fejemre rohannak,
rajzolok délövi
tájakat magamnak."

,,Íme - mondotta -, nem lehet boldoggá tennem egy embert se. Mert az ember mindig azt mondja: ha ez, meg ez meglenne, boldog lennék, s ha teljesíteném a kívánságát, újra kíván."

Ha Weöres Sándor munkássága ismeretlen terület, ugyanez nagyjából elmondható Gárdonyi Gézáról is, bár az ő műveiből párat azért ismerek és idén ez a szám eggyel nőtt ezzel a kis művel.

Az Arany, tömjén, mirha méltán híres írónk novelláinak egy bizonyos elv alapján készült válogatása, amit a Lazi Könyvkiadó készített el, bár ahogy láttam molyon ez a kötet több kiadást is megélt már másoknál. Na mindegy, hozzám a már említett kiadó könyvecskéje jutott el és meg kell mondanom, hogy tetszik az az elv, ami alapján a válogatás és a szerkesztés történt. Itt sem tisztem megkritizálni semmit, és nem azért ültem le a könyv mellé, hogy nagyítóval keresgéljem a hibákat, csak annyit szerettem volna, hogy a szerző hozzon karácsonyi hangulatba. Hát az nem történt meg, de helyette a nosztalgia jócskán előkerült és sokat tanultam az író írásaiból, ez utóbbi miatt pedig egyáltalán nem bánom, hogy az ünnepiség elkerült idén.

Három nagy egység található a kötetben: az Evangéliumi álmok, a Karácsonyi ének és A huszadik század meséiből. Közülük az első, az Evangéliumi álmok, a bibliai történeteket meséli el egy kicsit más szempontból, kibővítve, vagy éppen újramesélve, a Szent Könyvre olyan jellemző régies stílusban. Régi időket idézett számomra ez a rész, méghozzá az általános iskolai hittanórákat és valahol ott kereshető az, hogy én megszerettem a történeteket.

Majdnem így jártam a másodikkal, a Karácsonyi ének cíművel, ahol a Kincskereső kisködmönre és a régi, nyomorúságban és tanulságban gazdag történetekre hajazó novellák kerültek elő. Ez a rész azért idézte a gyermekkorom, mert sok-sok ilyen könyvet olvastam na meg olvastattak velem és valahol ezt az emléket hozta elő, a gond az, hogy régen nem mindig szerettem a hasonló típusú történeteket, ezért nem feltétlen volt számomra pozitív élmény, de hát ez már csakis az én saram. A rövid írások közül egyik sem igazán érintett meg, a Karácsonyi ének rész hagyott a leginkább hidegen, sajnálom, nem szoktam ilyen érzéketlen lenni, de nem tudtam ráhangolódni Gárdonyi írásmódjára - mondjuk ebben a rosszullétem erősen közrejátszhatott...

Viszont nem ez történt a következőnél, A huszadik század meséiből címűnél, ami mondanivalójában és gondolatiságában verte a másik két egységet, ahol a szerző a misztikum elvén írta a történeteket. Itt hüledeztem azon, hogy Gárdonyi a mai napig helytálló mondatokat, helyzeteket írt le, de különösen a Szenvedni akarok gondolatvilága ragadott meg. Továbbá nagyon misztikumpárti vagyok, ezért a Sátán - Szent Péter történetek az ízlésvilágomba valók, szerettem ezeket nagyon.

,,A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók."

UI: annyira szeretem a kiadó könyveinek illatát! Az egész gyermekkorom végigkísérte a rengeteg könyv, amit beszereztem tőlük és ezért nosztalgikus élmény volt forgatni ezt a két könyvecskét. 
A legjobb illatú könyveket a Lazi adja ki! 

- A vendég -

,,Közénk csak megérkezni lehet."

,,Ahogy játszik... soha senki nem fejtheti meg a gondolatait, de szerintem, mikor játszik, ugyanazt érzi, mint én, ha énekelek. Hogy valamilyen, nálunk ezerszer hatalmasabb erő használja kezünket, torkunkat, görcsben áradó szívünket."

Forrás

Egy német segélyszervezet két munkatársa és a helyi sofőr tűnt el a Kunduz-delta északi vidékén, a Qowngowratba vezető úton. Egy kocsirakomány gyógyszert és infúziós oldatot akartak odavinni, de nem érkeztek meg.

,,A hatalmi harcot az nyeri meg, aki a legjobb mesét találja ki, ez egyértelmű."

A szerző

Sorozat: Köztesvilág trilógia 1.

   

---

Neil Gaiman számomra É.K.SZ. szerző a javából, ezért bármin, amin az ő neve szerepel, meg akarok ismerni. Így a megjelenésről tudomást szerezve azonnal várólistámra került a Köztesvilág, amit megtámogatott még a regény vizuális megjelenése (vagyis a borítója), hiszen ez elég figyelemfelkeltően sci-fis stílusú, egy bazinagy gömbbel a közepén - és mint később kiderült számomra ez egy irtó fontos helyszín a kötetben. A fülszöveg pedig megígérte (és még mindig ezt teszi), hogy a multiverzum teória egyik verziójával lehet megismerkedni a regényen belül és így is történt, hiszen kalandoztunk egyet Joeyval, a többi világjáróval, jártunk az Átmenetben, kaptunk kiképzést a főszereplővel és bajba is kerültünk. A többit már igazán nem lövöm le, hiszen ha mindent leírok, mi történt a regényben, akkor mit fedeztek fel, ha olvassátok a könyvet?

A történetről körülbelül ennyit érdemes tudni, nem is igazán akarnék a fentinél többet megosztani itt, mert azt hiszem, akkor a kötet legnagyobb erősségét venném el: az izgalmasságot és a fordulatosságot. Mert ezt a regényt nagyon nehéz letenni, sőt nem is igazán tudom eldönteni, hogy az akciójelenet/oldal mérőszám (1,5 értékkel nagyjából) sok-e vagy még elfogadható? Néha azt éreztem, hogy lassítanunk kéne, de a szerzőpáros akkor vette pont gyorsabbra a tempót; amikor pedig gyorsítani kellett volna az én mércém szerint, akkor ők akkor húzták meg a kéziféket, tehát ezen a téren nem voltam teljesen kompatibilis a kötettel. Siettünk a végkifejlet felé, pedig lehetséges, hogy ha megállunk és körülnézünk egy-egy helyen, többet beszélgetünk egy-egy szereplővel akkor minden sokkal szebb és jobb lett volna. Tehát röviden: a Köztesvilág nem kidolgozott.

Van egy nagyon jó ötlet, egy jó elgondolás, hiszen a szerzők érezhetően értik az egészet, ismerik, sőt szeretik az itt megalkotott világot, de ebből keveset nyújtanak a felnőtt olvasóiknak. Ki is hangsúlyozom a felnőtt szót, hiszen önmagában nem egy rossz könyv ez, viszont nem mindegy, hogy ki és mikor olvassa. Biztos vagyok benne, hogy az idősebbeknek teljesen más élményt nyújt, mint a fiatalabbaknak, bár nem is értem, miért vártam mást, amikor egy ifjúsági műről van szó...

Egy kicsivel több kidolgozás sokkal jobbat tett volna ennek a történetnek. A fő szál nagyon tetszik, viszont a mellékszereplők vonala egyáltalán nem kidolgozott, ezért nem annyira bejövős. Joey a főhős, akinek az útja csak-csak rendben van, de a többieké teljesen vázlatos: gondolok itt arra, hogy például egy fontos karakter halála rám semmilyen hatással nem volt, egyszerűen annyira nincs személyisége, annyira nem ismertem meg, hogy pont nem érdekelt, hogy él vagy hal-e. Viszont a többiek is így jártak: egyedül Joey-ért aggódtam valamennyire, meg az aranyos kis kísérőjéért, Színesért, a többiek nem érdekeltek egyáltalán. Időnként Jay naplója árnyalja az összképet, de ez nem igazán jelent érzelmi mércével nézve többet, csak tudásban ér bármit.

,,A mágia egyszerűen annyit tesz, hogy úgy beszélünk az univerzumhoz, hogy ne tudja figyelmen kívül hagyni."

De akkor mégis mit tartok a regény erősségének? Hát az ötletet, a ,,hogyan áll helyt valaki az új világban" típusú konfliktust és hogy tökéletesen kikapcsolja az olvasóit igaz történet. Mellette ott vannak a világ szabályai, a két nagyobb egység ellentéte, az Átmenet lényei és annak a formája, a tudományossága illetve varázslatossága. Ez egy teljesen jó ifjúsági mű, csak nem tudtam maradéktalanul úgy szeretni ezt a kötetet, mint ha fiatalabb koromban kaptam volna elő - a kapkodós stílus miatt sem, amit alapból nem szeretek.

Különben a Köztesvilág a történet jellege alapján hasonlít a Végtelen történetre illetve a Főnix Könyvműhely többi ilyen típusú ifjúsági köteteire és ezért is vagyok bajban, mert általában a Főnix könyvei tetszeni szoktak nekem, de a Köztesvilág nem jött be - hiába is hasonlítom őket egymáshoz.
Egyébként olyan lehet az ifjúságnak ez a mű, mint nekem volt anno a Varázskör széria. Ebben megvan a kellően mágikusnak tűnő rendszer a nagy tudományos tételekkel, hogy a fiatalabbak kedvence legyen, de hiányzik belőle az érzelmi mélység illetve a kidolgozottság, hogy már idősebb és tapasztaltabb fejjel ugyanolyan élményt adhasson, mint egykoron.

Lehetséges, hogy Gaiman neve miatt is várok többet, bár azért érzem én, hogy benne van az ő keze is ebben a kötetben, de sajnos ez nem elég. Most ez nem jött be, remélem a következő alkalommal - ha a szerzőtől olvasok, vagy ha folytatom ezt a sorozatot - már sokkal kedvezőbben fogok nyilatkozni.

Köszönöm, hogy elolvastad!

A Röviden, tömören rovat újabb állomásán Merissa Meyer illetve Kiera Cass egy-egy népszerű disztópikus művét vizsgálom meg.

- Cinder -

- Első mondat -
,,Cinder bokájában a csavart rendesen szétmarta már a rozsda, a csillag alakú horony formátlan tárcsává torzult."

Nem igazán szeretnék bővebben írni erről a két kötetről, de mivel jó, ha van értékelés az olvasott könyveimről, ezért elregélek róluk pár sort, tanúsítva azt, hogy mindkettőt elolvastam.

Az első ilyen, a Cinder, amely nagyon jó véleményeket kapott külföldön illetve hazánkban szintén. Ez egy hamupipőke történet sci-fibe ágyazva, vagyis egy modern köntösbe burkolt tündérmese egy rejtélyes, na meg halálos vírussal, a jóképű (cöcc,cöcc) Kai herceggel, egy talpraesett női főhőssel és egy idegesítő robotkával. Az előnye mindenféleképpen, hogy izgalmas, a sztori pörög és elég nehéz letenni a művet, amíg az utolsó oldalig nem érünk, viszont ezzel szemben hátrányként jelentkezik a történet egyszerűsége, hiszen az utolsó nagy csavar könnyen kitalálható a századik oldal környékén. Na meg az sem igazán jó, hogy a regény túlságosan a Hamupipőkére hajaz azzal az állandó bálos nyavalygással, komolyan minden e körül forog!

Cinder

A környezet jövőbeli, de a szerző nem egy kínai tradíciókra épülő társadalmat alkotott meg, sőt semmilyen helyi jellegzetesség nincs benne. A pestis árnyalja a képet, de sajnos nagyon felszínes a téma kezelése, persze akadnak fontosabb és szomorúbb pillanatok, de nem igazán érintett meg. Ezen kívül előfordul pár logikátlanság is a mű ezen részéhez kapcsolódva és sokszor éreztem, hogy az itt lévő haláloknak semmi súlyuk nincs, persze az otthoni bántalmazás és a ,,fajgyűlölet" téma jobban megfogott. Ettől függetlenül Cinderen keresztül egy fontos tanulság szűrődik át a lapokon - legalábbis hozzám igen:
ez a bátorság és az önállóságra való törekvés regénye.

A szereplők közül Cindert kedveltem a legjobban, pont a fenti mondat miatt, mert rá biztosan jellemző ez, bár a karaktere sablonszerű (legjobb műszerész, vírusos cucc, hercegi kapcsolat stb, stb), azért szerettem a részeit. Idegesített vele szemben Iko, Cinder pici robottársa, aki folyamatosan a felszínes monológjait nyomatta a báli ruhákról például. Aria, a mostohaanya, szívtelennek tűnik, őt nem is kedveltem, viszont Kairól szívesebben olvastam volna többet, pedig még saját nézőpontot is kapott. Levana kellően szem... kellemetlen főgonosznak látszódik, kíváncsian várom a további részeket, na meg azt, hogy mit fog produkálni.

A világ kidolgozásánál hiányolok pár fontos infót, de remélem ezekre választ kapunk a későbbiek során!

Bizakodva nézem a jövőt.

   
1050 Ft a Szandiban!

,,Tessék, itt egy újabb hibám: kezd szörnyen elegem lenni a lázadókból. Torkig vagyok azzal, hogy állandóan foglalkozni kell velük."

Ha a Párválasztó idegesítő, Az Elit egyenesen maga a Tömény Irritáció meg Szenvedés és ezt a részt már nem védi meg az első részre jellemző újdonság varázsa. Az előző kötetben hiányolt világkidolgozás nem lett pótolva, ez az elem még mindig csapnivaló!

Hát nem Az Elit a kedvenc részem a sorozatból, az is biztos!

America a szokásos döntésképtelen szövegét nyomja és ugye az nem szerelem, hogy az iránt érez vonzalmat, aki éppen ott tartózkodik a közelében. Ő az, aki hagyná, hogy a szerelemi háromszöge magától elrendeződjön - túlélési készség level sok - és csak nyafog és nyafog és nyafog. Én meg azt hiszem egyre kevesebb türelmem van ehhez a szériához, meg a romantikus ifjúságikhoz. America sirámai mellett nem történik semmi, unalomba fullad a regény a közepén, ekkor már komolyan alig vártam, hogy végre vége legyen ennek a szenvedésnek!

És az egész őrület közepén ott voltam én... aki csak arra tudott gondolni, hogy ez az egész pénzkidobás (és most nem a regényre gondoltam, hanem a benne lévő ,,cselekményre"). Mi az ami megér ennyi vesződséget ebben a világban? Minden a mértéktelen költekezésre irányul (ld. még halloweeni parti), ami meg van cselekmény - tehát támadnak a lázadók - az csak arra szolgál, hogy ezek ketten / hárman megint megtalálják egymást, ha ne adj' isten addig elkerülték volna a másikat. Bármi, ami ebben az egységben történik beillik egy rétestésztának, na meg helykitöltő konfliktusnak, hiszen kell az átvezető műbe is valami... nehogymár két részes legyen a széria.

,,Válaszra van szükségem. Mert nem küldhetek haza olyan valakit, aki ezeket esetleg vállalná, s aki engem akarna, ha kiderül, hogy te a végén cserben hagysz."

Igazából America egy önző dög és erről - hacsak nem fordul egy hatalmasat a jelleme, amit kétlek - nehezen fog tudni meggyőzni a szerző a butácska gondolatok mellett, amik elárulják, hogy mit érez és hogyan viszonyul másokhoz valójában. Sokszor nem gondolkodik és kimondja az első dolgot, ami az eszébe jut, az pedig sokszor nagyfokú butaság, vagy éppen az énközpontúság mintapéldája, időnként pedig boci szemekkel csodálkozik azokra a dolgokra, amik a realistább olvasóknak teljesen egyértelműek, sajnos lassan fogja fel a dolgokat, mindig lemarad. Vagy ha támad is egy jó ötlete, kapustól ront a házba, nem óvatosan jár el, hanem durván és erőszakosan (a projektjérre gondolok), a következményekkel nem számolva. Sem titkot nem tud tartani, sem pedig elnéző nem tud lenni Maxonnal, akinek ugye az a feladata, hogy megtalálja élete párját. Namármost, ha America van olyan kegyetlen és nem ad egyből igent, akkor mit vár el? Hogy a srác epekedjen érte és másra rá se nézzen? A gondolatainak nagyobb része pedig Maxon körül forog, vagy éppen Aspen érdekli... de inkább a herceg az, aki felé húz, bár kérdéses, hogy tényleg szereti-e bármelyiket is? Én nem hiszem...

,,Legfeljebb te fogsz ráeszmélni arra, hogy nem vagyok elég jó hozzád."

Érdekesség is akad a kötetben, Gregory naplója például, vagy a többiek jelleme sablonja lehetne az, de mindenki csak piszkozat. Celeste a gonosz, Kriss a gyanús és ennyi. Csak arra lennék kíváncsi a szériába mikor érkezik a tényleges, jól kidolgozott regény?

Ez a mű az összes jóindulatom lerombolja, sőt még az eddig kedvelt Maxont a fentebbi kijelentése (legelső idézet) miatt azonnal arconrúgtam volna.

,,Hát miféle ember manipulál másokat ilyen szenvedéllyel? Miféle férfi bocsátja áruba a lányát a saját boldogulása érdekében?"

Röviden: felejthető sztori, egy időhúzás. 

   

*   Harry Potter osztályozási rendszer alapján
** Salty edition: cinikus hangvételű értékelés

Sorozat: -

Forrás

   

,,De a szerelemnek ára van; és miközben egyesek azt állítják, hogy a szerelem legnehezebb része az elengedés, te mégis úgy érzed, hogy a szerelem legnehezebb része, amikor dühös e-maileket kell váltanod az ügynököddel, a menedzsereddel és az újságírókat arról, hogyan kellene bejelenteni a szexuális érdeklődésedet több millió idegennek."

---

Nem hiszem, hogy olyan sokat tudnék regélni az Így jártam az életemmel című kötetről, tekintve, hogy Neil Patrick Harris nem a kedvenc színészem, nem láttam az Így jártam anyátokkal szériát és nem ismerem az életét. Ezek után jogosan jöhet a kérdés, hogy akkor mégis mi keltette fel annyira az érdeklődésem, hogy elolvassam önéletrajzi jellegű könyvét?

A KJK-s múltam, ami mondjuk nem is olyan régi múlt, de mindegy. A Kaland, játék, kockázat könyvek - ameddig meg nem unom, hogy a főhőst rossz végzet felé viszem, vagy amikor már a főgonosz előtt állok és akkor nyögi be a szöveg, hogy ,,hopp elfelejtetted megszerezni az ötezredik kristályt", kellemetlen tud lenni - tökéletes szórakozást tudnak nyújtani egy ideig. Így voltam a Neil Patrick Harris életéről szóló kötettel, mert ugye ezt a ,,choose your own life" típust nagyon szeretem, na meg kíváncsi voltam, működhet-e egyáltalán egy életrajzi mű ilyen keretek között vagy nem? Olvasás előtt elhatároztam, hogy mindig a szerintem pozitív irányba fogok menni, illetve majdnem a könyvcélommá tűztem ki, hogy én bizony végigviszem Neil Patrick Harris életét a maga formájában a gyermekkortól a színészet csúcspontja felé haladva, a pozitív oldalakat szemlélve. Ez sajnos csak félig sikerült...

Az Így jártam az életemmel c. könyvvel nem kaptam teljes képet a színészről, de vártam egyfajta linearitást, legalább annyit, hogy a gyerekkor közepétől ne a - teszem azt - felnőttkor közepébe csöppenjünk, hanem legyen ott azért a kicsi Neil vagy akár a maga útját kereső tinédzser. Ehelyett itt inkább a felnőttkori élményeken és úton van a hangsúly, ez pedig nem igazán tetszett nekem. Hát persze, nem is volt elvárás az, hogy mindent időrendben kapjak, de úgy voltam vele, hogy legyen egy olyan szál, ami alapján szerveződnek az események. Az átlag fantasy KJK-nál végülis mindegy, hogy először a medvekutyát vagy a kígyóembert győzi le az olvasó, de egy életrajznál nem elhanyagolható a sorrend, már ha azt szeretnénk, hogy senki se zavarodjon bele ebbe az egészbe.

Mivel nem olvastam végig az első betűtől az utolsóig a könyvet, ezért lehet, hogy aki más utat választ, nem fog találkozni ezzel a problémával. Ha pedig így lesz, sem fogom visszavonni a fenti véleményem, mert jobban szerettem volna ezt a művet a rendezett útvonalakkal, ha az összes utacskában megvan a linearitás. Egyébként nem mondhatom, hogy elégedetlen voltam az olvasás során, mert ez nem igaz, hiszen tetszettek például Neil Patrick Harris szerelméről, annak fogadásáról és az életéről írt szösszenetek, vagy ahogyan például a színész párja, David kiegészítette a szöveget, az a mű csúcspontja! Akadnak ezeken kívül még érdekes megoldások, vagy zsákutcák: a KJK-s könyveknek van a legjobb checkpoint rendszere, ha rosszfele fordulsz, a korábbi állás visszatölthető egy egyszerű visszalapozással. Az érdekes témák között próbáltam úgy navigálni, hogy minél többet megtudjak Neil szerelméről, tehát ez volt a fő szempont, de néha csak megnéztem mi mit takar és úgy mentem tovább vagy használtam az igazán jól működő, fentebb is említett visszatöltési rendszert illetve az ötágú könyvjelzőt: a kezemet az ujjaimmal.

A sok érdekfeszítő téma mellett megjelent az unalom, vagy egyszerűen csak túl sok információt kaptam - viszont néha érdemes volt a fővonalon túl kalandoznom, hiszen akadnak olyan sztorik, amelyeket egy csapásirányban nem tudtam volna elérni, csak kalandori képességeim igénybe vételével - ld. lapoztam még kettőt és véletlenül megtaláltam ezeket a rejtett kincseket.

Bár többnyire szerettem Neil életében barangolni, kicsit hiányoltam a normális életrajzot, mert kíváncsi voltam a színészre és ez azt hiszem inkább dicséret, mint negatív vonás. Emellett itt-ott vicces a kötet, Barney Stinson is megszólal benne, ami a sorozat rajongóinak (én nem vagyok az) nagy öröm lehet. Mindenféleképpen előny, hogy a kötet bemutatja Neil életét, de valahogy őt magát nem ismertem meg, bár nem vagyok egy életrajzszakértő, az tény, de ebben a műben azt vártam, hogy egy kicsit jobban megismerhessem Neil gondolkodását, személyiségét, viszont sajnos úgy érzem, ez nem sikerült.

Úgyhogy igen, egy élménynek mindenféleképpen jó volt, de kíváncsi lennék egyszer a színész normális életrajzára is.

,,A meleg párok nem ébrednek terhesen. A történelem során egyetlen homoszexuálisnak sem lett ,,meglepetés" babája. Amikor egy meleg párnak gyereke lesz, az sok időbe, tervezésbe, pénzbe és gyakran erős szívfájdalomba kerül. Ez persze sok heteró párra is igaz, és persze az összes meleg párra."

Erősség:

- humor,
- az LMBT-szál

Gyengeség:

- sok az infó,
- nincs lineáris vonal, vagyis kaotikus a választott út