Sorozat: -

Nem igazán nehéz megindokolnom, hogy miért kerül egyik vagy másik Vivien Holloway könyv a várólistámra időről időre... na jó kit akarok becsapni? Mindegyik kötete és azonnali hatállyal.

Most sem volt ez másképp mint szokott lenni, hiszen amint megtudtam, hogy új műve lesz a szerzőnek, felraktam azt a várómra és mikor megkaptam, nagy örömmel, bár bevallom, egy kicsit félve is, vetettem bele magam a történetbe, mert augusztusban éppen kifogtam két olyan regényt, amely meghaladta a türelmem és a befogadóképességem, úgyhogy azt gondoltam, hogy bizony itt én lehettem a hibás - khm illetve a nagy meleg - és nem nagyon akartam belekötni a Végtelen horizontba, ahogy a másik kettőnél tettem. Viszont azt vettem észre magamon, ahogy haladtam vele, faltam az oldalakat és egyszerűen csak élvezem, amit olvasok, azóta pedig megszűnt a válságom is. Úgyhogy bátran kijelenthetem, a Végtelen horizont orvosság elhúzódó olvasási válságokra és rossz közérzetre.

A történetünk a távoli jövőben játszódik, 2140-ben, ahol Becky Dwyer éli vígan életét nagybátyja, Duke léghajóján, a Lélekvesztőn. Legalábbis többnyire, amikor nem lent tartózkodik a szülei által rá hagyományozott házban. Egy szerencsétlen esemény folyamán átköltözni kényszerül a Hydrára, amelynek kapitánya nem más, mint a hírhedt Nick Mattock. Bonyolítja a helyzetet, hogy

Így hát elektronika nélkül kell boldogulniuk egy olyan gőzhajók által hajtott világban, ahol a kalózkodásért halál jár, ahol a kereskedelemből kell megélni és elhull az, aki nem képes alkudozni és ahol nagyon kell vigyázni, hogy mit mond és tesz az ember, mert könnyen rajtaveszthet az egyezségen.

---

   

A szerző egy történelmi visszatekintővel nyit: mi történt az elsötétedés óta, kb mi a helyzet napjainkban és hogyan él az emberiség. Miután elolvastam ezt a részt, egyből a Fallout játék jutott eszembe - ami most megy a mobilon Shelter címmel - hiszen ott van az atomháborúk miatti kietlen vidék és a könyv eleje idézte a híres játék hangulatát. Viszont ez a nyitó rész után nagyon hamar eltűnik és bár a beharangozóban írtam, hogy nincs problémám a könyvvel, talán egy kicsit van... méghozzá az, hogy picit zavaros a leírás ebben az egységben. Na meg az egész műben kevés az infó, hiszen végig úgy éreztem, hogy a nyitó részben kapjuk meg a díszletet, hogy utána a szereplők e falak illetve léghajók között mozogjanak és később nem mélyül ez a világbemutató jobban, amit egy kicsit sajnáltam.

Egyrészt a könyv baromi izgalmas és az eddigi lassú olvasmányaim után kaptam egy olyan regényt, amely kikapcsolt, szórakoztatott és teljesen elfeledtette velem a külvilágot, úgyhogy én tökéletesen elvoltam, maximum nem lehetett hozzám szólni, mert nem figyeltem fel semmire - még jó hogy nem égett le a ház basszus, de picit eltértem a tárgytól... tehát a cselekményre semmi panaszom sincs, iszonyúan jó ütemű, dinamikus, Becky jó hősnőhöz méltó módon állandóan bajba kerül vagy bajt csinál az olvasók nagy szerencséjére. Nekem ez a mozgalmasság tetszett a legjobban az egész könyvből és felidézte bennem a Síkvándor letehetetlenségét, az volt ilyen izgalmas - na meg léghajókkal teli; hangulatilag pedig a Calderont juttatta eszembe a Végtelen horizont.

Általában nem bírom a gyors tempót, mert az sok infóval na meg kapkodással jár, de itt ezzel sem igazán volt probléma főleg úgy, hogy a kötet közepén az írónő hagyott minket szusszanni. Ott egy picit leült az izgalom, mert volt egy kis kapcsolatépítés, hogy utána ne is legyen megállás a lezárásig.

Hosszú idő óta ez az első regény, amely állandóan foglalkoztatott és minden gondolatom lefoglalta, ezért is sikerült olyan gyorsan elolvasnom.

Becky

Forrás: Vivien Holloway facebook oldala

A cselekményesség pedig nem érne sokat, ha nem lennének mellette izgalmas karakterek. Beckyről először azt gondoltam, hogy olyan, mint Winie, de utána rájöttem, hogy csak azért gondolom ezt, mert Vivien Holloway inkább fiús lány karakterekkel szeret dolgozni, vagyis a nagyszájú, bajba kerülő, de azért harcias nőkkel. Becky is ilyen, ugyanolyan öntudatos mint elődje egy másik sorozatban, viszont itt a regény hossza miatt a főszereplő egy olyan érzése került előtérbe, amit korábban nem sikerült ennyire jól előhozni a kisregényekben, méghozzá a család illetve ennél a könyvnél a nagybátyja, Duke iránti szeretetet és az ehhez kapcsolódó üzenetet. Emellett nagyon tetszett Becky műszerészlány beszéde, ezeket jó volt olvasni, mert kellően szakszerűek, de mégsem éreztem magam túl hülyének tőlük. Beckyvel kapcsolatban gondoltam még azt, hogy jólnevelt, de nem elkényeztetett - pedig ez egy igazán fontos különbség lehetett volna Winie és közte - de úgy az egész sztori kapcsán az-az érzésem, hogy jobban árnyalt, mint a Winie Langton történetek és sokkal jobban tetszik egyébként.

A szerző stílusa a megszokott, bár most nem éreztem olyan viccesnek, mint anno, azért akadnak komikus jelenetek, de komolyabb momentumok is előfordulnak szép számmal, bár még mindig lehetne sokkal komorabb ez a világ. Ez is - mármint a stílus - a könyv erőssége egyébként, de a regény legnagyobb erénye a szerethető karakterekben rejlik, mert az átlagnál (nálam 0,5) több embert sikerült megkedvelnem, ilyen például Nick, Becky és Duke. Bár itt most Nick és a lány kerül előtérbe, Duke-nak is nagyon fontos szerep jut, bár nincs olyan kidolgozott története mint mondjuk Nicknek. Bár ő meg szeszélyesen viselkedik az első jeleneteinél - hangulatember, jajj, ők meg aztán ingadozóak - de utána egyre stabilabbá válik és egyre inkább értettem hogy mit miért csinál vagy mond... bár az a bizonyos kezdeti helyzet általános vonás, mert sokszor nem úgy viselkednek a szereplők, ahogy várnám tőlük.

Rengetegszer okozott nekem szívmelegséget ez a könyv és lefoglalta a hülye gondolataim, amely miatt biztos hogy magas pontszámot fog kapni ez a regény nálam, annak ellenére, hogy más olvasók biztos találnak majd benne belekötnivalót, én nem foglalkoztam... illetve nem is, nem tudtam foglalkozni a furcsaságokkal, annyira sodort előre a cselekmény, hogy semmi más nem érdekelt, úgyhogy tökéletes szórakoztató könyv, az egyik legjobb ebben az évben. Az pedig egy külön pont, hogy romantikus szál is van benne, az pedig a maga útját járja és én nem éreztem azonnali, első pillantásra érzelemnek, mert a szerző megadta kettejüknek a kellő időt, hogy felfedezzék egymásban azt, amit fel kellett fedezniük, pl hogy az egyikük egy a földön / léghajó talpazatán megálló erős csajszi. Na meg a legfontosabb: nincs benne szerelmi háromszög (talán egy picike, de az nem nevezhető annak), sem picsogás. Nem tetszett viszont, hogy elmentek lőni, szórakozni ha úgy tetszik egy kritikus pillanatban, de azt hiszem nem vagyunk egyformák, én nem mentem volna... Na meg egész végig bennem volt az ellenérzés amitt, hogy mindenki akarja Beckyt, de ezt vissza is szívom, mert erre kapunk magyarázatot.

Ez a felnőttéválás egyik regénye is lehet, a kelleténél pozitív üzenettel: a tetteknek következményük van, de ez nemcsak rossz lehet, ha képesek vagyunk a magunk hasznára fordítani az egészet vagy meglátni, hogy a változás nem szükségszerűen rossz. Úgyhogy tetszett a Végtelen horizont, nem véletlenül ÉKSz szerzőm Vivien Holloway.*

Hasonló könyvek: 

(katt a molyos adatlapért)

A szerző további magyarul is megjelent művei:

Moira és a Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek antológia (nincs értékelés még róla)

Mesterkulcs, Tolvajbecsület, A hóhér kötele

Pokoli szolgálat

Sorozat: Káoszszív 1.

Egyre nehezebb bevezetőket írnom a Főnix Könyvműhelyes regények elejére, tudniillik lassan már csak ismételni tudom magam:

1. Szeretem a magyar szerzőket és nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Felkutatom az összes számomra érdekes művet, senki sem tud elbújni előlem!

2. A steampunk művekre különösen kíváncsi vagyok, mert még mindig nem tudom, hogyan állok ehhez a kategóriához, ezért igyekszem ezt kideríteni.

3. Szeretem a Kiadó könyveit.

Mivel Szilágyi Zoltán bőven teljesíti a fentebbi kategóriákat, az Acélgólemet a várólistámra raktam és most itt vagyok, hogy megosszam a véleményem a nagyvilággal... na jó, a blog olvasóival. Sziasztok!

Alap:

1917-ben kezdünk egy katonai kórházban, a Queen Maryben, ahol Dr Brandon Cole lábadozik. Ő

Családja egy korábbi bombázás során életét vesztette, kisfia (Malcolm) és felesége (Emily) meghaltak, míg a férfi betegségre hivatkozva távol maradt a katasztrófától, így kénytelen megbirkózni a bűntudattal. Halott szerettei szellemei kísértik, nem hagyják önvád illetve fájdalom nélkül élni és ez katasztrófához vezet, így ébred fel a Queen Maryben.

A kórházba kerülése előtt a katonaság megbízta különféle feladatokkal, nevezetesen dekódolnia kellett a Monarchia titkos üzeneteit, de még a kórházban sem hagyják békén, hiszen újabb küldetést adnak neki: az Acélgólemet keresik, mielőtt a többi nemzet a nyomára bukkanna.

---

   

---

Bár az Acélgólem első világháborús regény, annak a borzalmaira alig vagy éppen mértékkel koncentrál. Gondolok itt arra, hogy nem közvetlenül és direktben mutatja be a csatákat, tehát nincsenek benne durván véres részletek*, amelyek az ezzel a témával foglalkozó filmekben dögivel akadnak, viszont közvetve jelen vannak ennek a szörnyű világégésnek a jellemzői, tehát például, hogy főszereplőnk, Cole elvesztette a családját és beleőrült a bűntudatba... legalábbis úgy tűnik, de pszt! Ez titok. Hangulatilag és a fenti borzalmaktól elfordulás taktikájának alkalmazása miatt simán beleillik ez a regény a Remembrance és a Fekete madarak árnyékában által megkezdett sorba, bár megkockáztatom, hogy a másik két cím sokkal részletesebb a háború bemutatása terén, mert ez a két könyv inkább a hátország problémáira koncentrál, míg az Acélgólem erre sem igazán.

De akkor mire? Az akcióra és a könyv maga a benne lévő megvalósított ötletektől lesz nagyon jó, na meg a végénél lévő csavarok adnak neki létjogosultságot ahhoz, hogy sorozat legyen. Különben is a kötet tele van nagyon király megoldásokkal, például hogy Cole levág kódfejtős rizsákat (bár ezekből lehetne több is), az ilyeneket meg nagyon szeretem és a gólem, meg a hozzá kapcsolódó sztori iszonyúan ütős!

*Vagy csak nekem nem volt túl durva a történet.

Ha a témákat figyelem árgus szemekkel, akkor azt kell írjam, hogy az alap túl komor és az első oldalakat olvasva úgy véltem, hogy nem fogja a rövid terjedelem elbírni ezt... majd ahogyan Szilágyi Zoltán szépen ráépítkezett erre, azt vettem észre, hogy tévedtem. A szerző nagyon sokat foglalkozott a történet ötletével és szépen felhúzta azt - többek között a fentit is jól beleszőtte ebbe az egészbe, egyszerűen zseniális mivé fordította át a szerző ezt az alapot a kötet közepe - vége felé, így egy teljesen más szájízt és üzenetet ad a regénynek. Egyébként vannak olyan elemek is amelyek különösen jól működnek már az első felbukkanásától kezdve, például a túlélők bűntudatának bemutatása szerintem nagyon átjött, na meg az is szöget ütött a fejembe, hogy SPOILER (kijelöléssel olvasható) a kötet közepénél lévő jelenet hatására elképzeltem, hogy egy másik világban, ha találkoznék a hasonmásommal, mit tennék SPOILER VÉGE szóval vannak benne nagyon jó kifejtések. Viszont mivel hiányzik az aprólékosság, ezért a témakezelés itt-ott és úgy általában Cole útja egyáltalán nem nyomasztó. Igazán a sorsának még a súlyát sem érzem, ebben sajnos visszaköszön az ifjúsági regények szófukar leírása és az ezzel járó semlegesség az olvasóban, ahogy történt velem is. Tehát az a komoly SPOILER öngyilkossági kísérletes szál SPOILER VÉGE úgy üt igazán ha súlya van, de nem éreztem át a tragédiát.

Itt jön be egyébként a hozzáállás kérdése, mert Szilágyi Zoltán könyve ifjúsági, vagyis az Acélgólem inkább gyerekeknek íródott (na meg ahogy láttam a célközönsége a tinédzser fiúk korcsoportja) és ez érződik főleg a stíluson, az akciódús jeleneteken és hogy végigrohannunk az egész könyvön, na meg hogy a szereplők csak úgy dobálják az infókat ide-oda, hogy alig tudtam követni! Nincs ezekkel a jellemzőkkel egyébként probléma, a baj velem van, mert hozzászoktam a lassú történetvezetéshez és ha ebből a komfortzónából kiszakítanak azért morgok rendesen... bár itt nem morcogtam annyit, mint szoktam, hiszen a szerző már a kötet elején lekenyerezett azzal, hogy egy Dürrenmatt-féle Fizikusok hangulatot teremtett, bár ezzel a kódfejtős szállal nekem az egyik film is eszembe jutott és vártam, hogy egy picit elmenjen egy másik komorabb irányba is... bár ha azt nézem, ezt nem jól tippeltem meg, de egyébként e helyett abszurditást a regény második felében bőven lehet kapni.

Illusztrációk a történethez

Forrás: A szerző facebook oldala

A cselekmény tehát gyors, nagyon sietős és ehhez a stílus asszisztál, mert nem éreztem azt, hogy felnőtt katonák beszélnek így, hanem arra gondoltam, hogy az író túlságosan az ifjúságra szabta a beszédstílust. Egyébként a történetszál nem bonyolult, mert ez először a fogd a gólemet és vidd tengelyen mozog némi kódfejtéssel megspékelve... és ennek - na meg ezzel együtt a könyvnek - az előzetes számításaim szerint a kötet közepénél kellett volna véget érnie, de hát nem ez történt, viszont ami utána jött... az tetszett! Én komolyan azt hittem, hogy a történet egyszerű - bár tényleg nem olyan durván bonyolult - de a szerző szereti a szálakat szövögetni és középtájt behozott valami teljesen mást. Ezek után egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy Szilágyi Zoltán mire képes még és hogyan tervezi Cole-t még ezerféleképpen próbára tenni.

A karakterek viszont szerintem nem erősek, nincs igazán kidolgozva egyikük sem, de ezzel igazából nem is érdemes foglalkozni, mert itt a lényeg a fentebb írt világ, na meg az ötletek. Cole személyében egyébként nem tetszett, hogy túl sokat sírt, viszont bírtam azt, hogy a szerző jól hozza a senki sem az, aminek látszik elvet és ennél többet nem érdemes írni. Ja, de még valami, volt egy szereplő akit legszívesebben lecsaptam volna már annyira idegesített: SPOILER Malcolm SPOILER VÉGE kérlek, ne jelenj meg többet... hm... ez kérdéseket vet fel, amikkel most nem foglalkozom csak majd a második kötet értékelésénél.

Egyébként az Acélgólem vége egészen figyelemfelkeltő és a következő rész emiatt is, na meg a világ által nagyon sok potenciált hordoz magában. Kíváncsi vagyok nagyon az Acélseregre, a hangulatára, na meg úgy mindenre de főleg arra, hogy Szilágyi Zoltán milyen csavarokat talál ki a szereplői számára.

Sorozat: Winie Langton történetek 3.

Majdnem félredobtam a Toborzást, mikor lehetőséget kaptam A hóhér kötelének olvasására, de az új fogadalmam miatt visszafogtam magam - és teszem most is, vagyis nem kezdek új könyvbe, míg az éppen aktuális olvasmányomat be nem fejezem. Bár ez az első mondat sem adja vissza az élményt, amit akkor éreztem, mikor végre kezemben tarthattam a kész művet, bár szerintem pont elég, ha annyit írok, hogy ez volt az év egyik legvártabb regénye a magyar szerzői oldalról. Ennek magyarázata pedig igen egyszerű, kéremszépen, a szerző pár gonosz kacajjal - ördögi és zseniális mivoltát én bizony elismerem - egy akkora függővéget hagyott az előző kötet végén, hogy csak na... itt valami túlzást akartam írni, de erre nincsenek szavak és ezen kívül hiányoltam még a szerző stílusát, amelyet nagyon szeretek.

A harmadik rész ezzel a függővégbe zárt konfliktussal foglalkozik és mivel ez a kötet rövidke pár óra alatt elolvastam A hóhér kötelét. Ám akadt itt még történés, nemcsak az, hogy hogyan érkezünk el a végkifejletig, hanem az esett meg, hogy rádöbbentem, a Winie Langton történetek az egyik kedvenc sorozatommá vált és pont az olvasás előtt tudatosult bennem mennyire hiányzott már nekem a világ, pedig anno réges-régen a Mesterkulcsnál még kifogásoltam pár dolgot.

A történet fonalát a Tolvajbecsület zárójelenete után vesszük fel nem sokkal, ugye Winie maradt ahol maradt, Will pedig elrohant Winie családjához. Bár mindenki megmozgat minden követ, hogy ezt a nagy slamasztikát, amibe kerültek megoldják, a helyzet nagyon reménytelen és úgy tűnik csak egy kiút lesz a lány számára... a hóhér kötele.

Azt hiszem a sztoriról pont ennyit kell írnom ahhoz hogy ne lőjek le semmilyen poént, mármint pontosan azt jelenti ez, hogy végül hogyan oldódik meg a helyzet, mert ez igazából nem olyan egyértelmű. A szerző több lehetőséget vázolt fel a művében és ezeket én simán el tudtam volna képzelni megoldásként, tehát a regény se nem kiszámítható, se nem unalmas, hiszen azért izgultam rendesen, hogy mi fog történni főhősünkkel. És bár nem igazán húzható rá a cselekményesség jelzője, a fenti tény miatt (is) gyorsan haladtam az oldalakkal, na meg az sem hátrány, hogy A hóhér kötele rövid (120 oldal). Tehát ez a nagy mértékű izgalom nem megy az olvasó szívének kárára, hiszen a könyv egy délután alatt kivégezhető.

De a komolytalanságot félretéve, ez a harmadik rész kicsit másabb, mint az eddigiek, mert Winie-n éreztem a megszeppenést egy kissé és bár jól helytáll, nem poénkodott annyit, mint szokott - amelyik stílusért amúgy kedvelem az írónő műveit - hanem inkább meghúzta magát, kivéve Will esetében, mert vele ugyanolyan nagyszájú, mint szokott lenni. Emellett nemcsak Winie, hanem Will is kapott egy nézőpontot, amelyet nagyon élveztem olvasni, hiszen ő az egyik kedvenc karakterem.

Tetszett nekem az a jelenet, amikor Woolf ki akarja herélni kettes számú főszereplőnket de Elvira nem hagyja és egyszerűen imádom Elvira aranyosságát és ténykedését, na meg az eltúlzott jellemét illetve a Langton család lököttségét, szó se róla. Viszont nem jött be nekem az, hogy a kötet inkább paródiajelleget öltött bizonyos jeleneteknél és ezért semmilyen súlya nem volt a történéseknek. A szerző elütötte minden probléma élét, mert vagy nincs róla szó, vagy éppen vicces jelenetek garmadájával találkozhatunk és úgy általában hiányzott a feszültség illetve a komolyság, még akkor is amikor olyan rész következett amiben fontos és szomorú dolgokról volt szó. Én szeretem ezt a sorozatot, a rajongás azon fázisában vagyok hogy ha mutatnak nekem egy jelenetet Willel, akkor én már boldog és elégedett vagyok - meg fangirl, de ez most mellékes - de ez nem biztos, hogy más olvasónál is elég lesz.

A kötet viszont erős a maffiszerű család miatt és ebben a részben a család mindenek felett üzenet számomra sokkal inkább kihangsúlyozódott a tagok ténykedése által. Akár Winie-t, akár a szüleit, vagy Audreyt tekintem, mindenki ennek az elvnek megfelelően tesz-vesz, ezért én nagyon kedveltem Langtonékat. Alapból is egy lökött bagázs, nincs is ezzel baj, de a szerző jobban hagyta őket érvényesülni - bizonyos okok miatt - és új szereplő is feltűnik, tehát az ismert családtagok száma bővül. A legjobban Audrey szereplésének örültem igazán és annak, hogy ügyesen teszi a dolgát, viszont ugyanennyire örültem Willnek is, akit bár eddig is kedveltem, de igazán itt lettem nagy rajongója. A srác mellett továbbra is szimpatikusnak találom Winie szilárdságát és az elveit, de ő itt most erősen háttérbe szorult. A kettejük kapcsolata mélyül, és lassan érik már ott valami, de engem az sem zavarna ha végül mindez csak illúzió lenne és nem történne velük semmi különös.

Sajnos annyira nem ismerhettem meg a mellékszereplőket, hiszen karakterfejlődésre itt nincs sok lehetőség, mert az a lényeg, hogy a függővéges helyzet megoldódjon, amely gyors reakciót kíván mindenkitől, így nem a karakterek minél alaposabb megismerése a cél, hanem az akció. Ehhez pedig Anthony is hozzájárul, aki egy igazi kis rohadék, ezért remélem többet fog szerepelni a következő részekben!

Igazából ebből a kötetből nem hiányoltam semmit, mert egyre több szereplő mozog ebben a szériában még ha csak rövid jelenetekre is, és a világ színesedik újabb vonásokkal. Viszont még mindig érdekelne a történelem és a Mesterkulcs, na meg a miértek, hogyanok de ezekről valószínűleg többet fogok megtudni a következő regényben. Tehát kérdéseim még vannak, de hogy én lelkes vagyok és alig várom a következő kötetet, az is biztos! Egyszerűen jó volt olvasni, kikapcsolt meg minden szép és jó, de nem leszek érzelgős, az bizony nem illik Winie-hez.

A kötet az idei (2015-ös) Könyvhétre jelenik meg a Főnix Könyvműhely kiadó jóvoltából. A sorozat következő címe a Tolvajok kézikönyve lesz.

A sorozat tagjai:

#1. és #2.


#4. 

Tolvajok kézikönyve

A szerző egyéb, magyarul megjelent művei:

Sorozat: Holdárnyék 1.

Ha le kéne írnom hogy miért vetettem szemet a Dobszó a ködben című regényre, akkor elég lenne egy blogcímet írnom: Profundus Librum. Tudniillik olvastam a könyvről írt bemutatót és mikor végigértem az ajánlóján, végiggondoltam, hogy mi az ami miatt engem érdekel a kötet, miért kell nekem ezt azonnal olvasnom vagyis miért érzek ilyen elementáris vágyat az olvasásra? A válasz pedig a metál és a Harry Potter kulcsszavakban rejlik (ami látható a regény fedőjének tetején is) és most itt vagyok olvasás után; éppen próbálok egy értelmes értékelést összehozni... na jó, csapjunk bele stílusosan: egy, két, há'! Hadd szóljon!

Amy és Gary (plusz a nővérük, Ashley) szüleikkel Moonshadowba költöznek, ahol egyből megtalálják a helyüket - már az első napon tervek születnek egy metálbanda alapítására. Emellett a sors egy laza tanárral is megáldja őket - na meg az osztályt - aki az új osztályfőnökük és egyben irodalomtanáruk. Ám örömük és lelkesedésük nem tart sokáig, mert másnap nem ő, hanem a félelmetes igazgató (Arnold Iras) lép be egy új ofővel, mert a régi nyomtalanul eltűnt. Az új barátaikkal nyomozni kezdenek a régi tanáruk után és hogy az élet végképp ne legyen unalmas, Amy életébe begomolyog a rejtély - akár a köd Moonshadowba, amely sok rejtélyt fed el. És ez még csak a kezdet...

,,Semmi sincs..." *

,,semmi sincs..."

,,semmi..."


,,Semmi... semmi..."




,,Semmi sincs, csak halk dobszó a ködben..."

,,Bűn lengi be, olajfolt a vízen
Mindenki hibázott, bűntelen nincsen
Egyetlen tiszta csak, a hercegnő, Justitia
Ki még küzd az igazért, bármi ellen - peccata" 

Szerintem:

A Dobszó a ködben a Főnix Könyvműhely jóvoltából jelent meg 2014-ben a Holdárnyék sorozat első tagjaként. A második már megjelent Acorenu - Kiválasztva címmel, lentebb látható a borítója. Tetszett az első kötet tartalomjegyzéke, idézi a CD-korszak hangulatát.

Hát legyetek lámpások, világítsatok egymásnak, hogy el ne tévedjetek a ködben! Mert ,,minél többen világítunk másoknak, annál erősebb fényt adunk."

A sorozat következő része:

A szerző egyéb magyarul megjelenő (2015. április 23.) könyve: