Igazából sosem gondoltam volna, hogy feltűnik majd egy olyan szereplő, akit már másodjára utálok meg egy éven belül és ez a személy nem más (tekintve, hogy éppen A kárhozat éjjele második részének értékelésén belül vagyunk), mint... Hölgyeim és Uraim! Retroshock! CASPAR!

A regény szám szerint két jelölésben is indul az év végi nagy összegzőben; egyrészt A legnagyobb indulatokat kiváltó kötetről van szó, másrészt A legszöszmötölősebb blogposzt címet is simán odaítélhetném neki. Ez utóbbit azért, mert szörnyen sokat gondolkodtam a könyvön és sokáig húztam az értékelés közzétételét, hogy biztosan minden a helyén legyen, különben nem szoktam ennyit szenvedni egy-egy poszttal.

Az alap: Caspart ugye az előző kötetben kitiltották eddigi élőhelyéről Wulvard király megölése miatt és ezért úgy dönt, hogy a legjobb hely számára Anglia lesz ahol szokás szerint csak kíséri a történelmet amit egészen a tizenegy-tizenkettedik századig tesz meg ebben a részben.

Sejehaj, azt hittem könnyű lesz megírnom ezt az értékelést tekintve hogy a jegyzetem oldalainak száma az egekben és nagyjából már kitaláltam pontosan mi a baj ezzel a történettel... hát erre meg nem majdnem beletört a bicskám a fenti (,,Az alap...") bekezdésbe?! Egyrészt minden olyan spoileres lenne és mivel azt nem szeretik a népek, ezért én sem szeretem, pedig milyen könnyű lenne minden ha röpködhetnének az összeesküvés elméletek a lezárással együtt, de hát ez van. Másrészt pedig semmi említésre méltó nem történik Casparral.

A helyzet az, hogy semlegesen álltam neki a kötetnek - és ezért is írtam azt korábban, hogy kétszer utáltam meg a szereplőt - mert egy év mégiscsak sok idő plusz kíváncsi voltam vajon mi történik vele illetve hogy mennyit fejlődött az írónő az előző rész óta. Így semmi ellenérzés nem volt bennem Caspar iránt... a jelenlegi indulatokat az váltotta ki, ahogy a második részben viselkedik. Ezért, megállapításom szerint két fő elem akad, ami elrontja a regényt: az a *sípszó*... Caspar és az eltúlzott történelem.

Nagyjából két részre osztom a könyvet az egyik a nagyon is tetsző, majdnem erős nyolc csillag a tízből egység, ami a könyv eleje, mert itt Caspar egészen szimpatikus volt és kb azt a szintet hozta az önmegtartóztatásával, identitáskeresésével ami érdekessé tesz egy vámpírregényt. Viszont a maradék háromnegyedben majdnem belefulladtam az unalomba a sok történelmi leírás miatt, ami azért durva, mert én imádom ha egy történet kidolgozott és ha részletes a történelme, de az Angliában sajnos ez már túl sokra sikerült.

Egyébként ennek a sztorinak inkább amplitúdói vannak, tehát nem egyenletesen rossz hiszen akad benne pár nagyon jó megoldás és ötlet, mert például kifejezetten szerettem Ralphot... khm szigorúan a megjelenésekor és a vérfarkasok feltűnéséig de csitt, vagy éppen a boszorkányüldözések részletes leírásait, amik kifejezetten átérezhetővé tették a történetet. Viszont a kötet bizonyos része megállná a helyét száraz történelemkönyvként, mert a királyok, vikingek, egyebek csak jönnek és jönnek és még most is jönnek. Általában egy ilyen egység után egyből Caspar jelenetezik amely végre izgalmas, de aztán megint ugyanaz a forgatókönyv ismétlődik. A másik nem éppen szerencsés eset a történet szempontjából az, hogy ezt a kort kifejezetten utálom, bár erről nem a szerző tehet.

Na de Caspar...! Én, ilyen elemi gyűlöletet még semelyik szereplő iránt nem éreztem... és hogy miért? Mert akadna pár értelmes, elvekkel rendelkező ember - például Ralph - és őket azonnal el kell pusztítani, plusz minden egyes tartással bíró embert a sárba tipor és utána még csodálkozik, hogy egy jó ember sem maradt a földön... mit vár akkor, mert ő teszi tönkre őket?! Ralph a kedvenc karakterem volt! Hogy érne napfény délben egy nyílt mezőn! 

A kötet első egységének határvonalát addig tudnám meghúzni, míg a vámpír azt keresi hogy mi lesz vele a halála után és hogy próbál idomulni a kolostorbeli élethez, tehát amíg Caspar át nem tér vikingföldre. Itt úgy éreztem, hogy valami elkezdődött és vártam, hogy mi lesz a következő állomás. Ezután viszont nem arra halad a sztori, amerre gondoltam, hogy fog... mert valószínűleg az a baj, hogy a szerző nagyon jól tudja mi játszódik le a vámpír lelkében... ööö belsejében csak ez nem igazán jön át, mert még mindig nem értem Caspar jellemét, másrészt nincs meg benne a finom lélekábrázolás, az amitől szerethető lenne a karakter és néha az volt az érzésem, hogy baltával csapták a jellemét és nem vésővel dolgoztak rajta. Nincs ábrázolva például az a folyamat, hogy hogyan jut el az Istenes végkövetkeztetésig, hogy SPOILER (kijelöléssel olvasható) Isten nem létezik szerinte SPOILER VÉGE mert ez csak úgy ott van a vége környékén. Megvan az eleje, a vége... de hol a közepe?

Hiányoltam a vallást, mármint azt, hogy Casparnak mi a véleménye, viszont sajnos olyat kaptam, amit nem lett volna szabad. Remélem tévedek, de a szerző nagyon rossz véleménnyel van az egyházról és a hitbeli kérdésekről... egyszerűen két kezemen meg tudnám számolni hány jó ember fér a regénybe abból a rengeteg felvonultatott személyből és az a baj, hogy az egyháziakról festett képet egyáltalán nem tudtam elfogadni, mert a hit nem ilyen. Jó persze, akadtak a szentéletűeknél is durva dolgok a történelem során és nem azt írom, hogy mindenki szent volt mert lehetett sok csaló is, de ez még az a kor, ahol a szerzetesek meg az egyházfők várták Jézus visszatértét, nem volt még világháború, hogy Isten meghaljon az emberek számára, tehát nem viselkedhetnek úgy mint a mai kor embere. Tanultam egyháztörténetet és én ahhoz szoktam, hogy nincs ennyi romlandóság az egyházi világban, főleg nem ebben a században! Egyetlenegy igaz hitbeli meggyőződést találtam csak a pár száz év alatt! Nem, ez így nem jó! Ezért ez számomra teljesen elfogadhatatlan már csak a tanultak miatt is, de emellett a könyv már túl sok rosszat mutatott és átbillent egy olyan oldalra, amiről nem szívesen olvasok, hát még ha nagy mértékű pedofíliáról, szexualitásról is szó van. Vagy akkor legalább a főhőst tisztelhetném, de Caspar még Jorgnál is rosszabb antihős. Emellett az is zavaró, hogy mindenki azonnal bosszút akar állni a sérelmekért, ami különösen Casparnál bosszantó, mert hány embert ölt ő meg kaja címszó alatt? Hány hozzátartozó karózhatná meg őt, mert éppen megette az öccsét, leányát, anyját, szeretőjét, dédnagyanyját, stb-jét? Tehát hagyjuk a képmutatást...

A világkidolgozás a száraz történelmi leírások mellett sajnos elég gyenge, mert a szerző inkább foglalkozott azzal, mint a természetfelettivel és például kimarad a vámpírok hierarchiájának további bemutatása, jó mondjuk vérdíj van Caspar fején így ezt most megértem, hogy miért nem jön elő. Viszont tetszett nekem a nem keresztény istenek feltűnése, szerintem jobb lenne ha a szerző inkább ezekre koncentrálna illetve a misztikus lények megjelenésére és kíváncsi vagyok mennyire szélesedik még a világ. Jobb lenne ez a vonal, mert ez az, ami az első könyvet megmentette anno, itt pedig pont ebből van a legkevesebb.

Casparral az a legnagyobb problémám, hogy túlságosan kihangsúlyozódik a tökéletes teste és ez zavaró a könyvben, de hogy a jelleméről is szót írjak, egyszerűen nem tudom, hogy hogyan zajlik a fejlődése. Emellett szörnyű, hogy nem tisztel másokat, mindenkit megront csak (pl Metód), könyörgöm hagyd abba! Ha nem akar ölni, akkor ne kényszerítsd rá az elvei elvetésére! És Ralph... a szerző szerintem direkt a szívemre taposott, mert a drága és jó herceggel így bánni... *sóhaj* És itt van az amiért mégis hiszek ebben a sorozatban, mert megkedveltem Ralphot, meg másokat is, csak Caspart nem. Ellene szól még az, hogy őt csak egy ösztönlénynek látom, aki bárkit megtámad ha ahhoz van kedve. Na meg az önsajnáltatása... főleg amit Litgardnál művel le... és mi a helyzet az áldozatok hozzátartozóival?

Az a baj a sorozattal, hogy a szereplőnek már kiforrott jelleme van és itt már csak az ismétlések jöhetnek, még akkor is ha a fő cél az, hogy végignézze a történelmet, mert a lélektani finomhangolások nélkül az egész csak egy üres héj, mert nincs miért megszeressem a történetet.

A könyv nagy paradoxonja pedig az a feloldhatatlan ellentét, amely abból áll, hogy a könyv egyszerre hosszú és az egészet tekintve rövid. Ez a rész három-négyszáz évet ölel fel körülbelül és ahhoz képest túlságosan elnagyolt a leírás, viszont önmagában ez a hatszáz oldal rohadtul hosszú, főleg hogy a történelem dominál és nem a szereplők fejlődése.

Egyébként ez még mindig egy iszonyúan jó alap és még nem késő, szerintem a szerző gondolkodjon el azon, hogy megváltoztatja a történelmet. Túl nagy kapufa, ezért ne legyen többé passzív Caspar! Vagy ha nem is változik a múltunk, akkor is legyenek aktívabbak a szereplők, tehát a szerző csavarja a történetet a saját szájízére! Bár sokkal izgalmasabb lenne azt figyelni, hogyan változik meg minden egy vámpír kénye-kedve szerint, de persze egy koncepció alapján, mert az rettentően unalmas, hogy csak nézik a történelmet, főleg olyan ellentmondásokkal, mint például azzal, hogy a szerzeteseket megeszi két vámpír pedig akkor éltek túl egy ostromot? (Ez jelentős esemény!) Meg ezért szabadítanak ki foglyokat? Nem ilyen apróságokat szeretnék, hanem politikai levezetéseket, történelmi spekulációkat és ne legyen hangsúlyos az, hogy nem szólnak bele a történelembe ha pedig igen! (Egyébként ez egy durva ellentmondás, mert ki tudja, hogy akit megölnek, az később nem lett volna-e nagy ember? Vagy a fia, lánya, leszármazottja?)

Caspar fiának szála, mert olyan is akad biza, érdekes is lenne, csak már megint C. tolakszik előre... de a bosszúja nem teljesedhet be és igazán nem értem az összefüggést, miért támadták meg őt emberként és hogy mi a motiváció és egyáltalán miért nem fejeződött be végül a vendetta? Tessék Germaintól tanulni küldetéstudatot! A többiek szála hozzá képest többnyire lezáratlan, bár van egy-két érdekes és kidolgozott is, de abból kevesebb jutott és a boszorkányperes résznél - amit amúgy szerettem - azért akad hiba, mert például SPOILER (kijelöléssel olvasható) Corentine mit várt a néptől, amikor megátkozott pár embert és a képükbe röhögött?  Na meg cukkolta őket? Ha pedig nagy az ereje és az vetekedett Casparéval, akkor miért nem varázsolta ki magát a tömlöcből? Erre lenne magyarázatom, de mivel nem volt benne a könyvben, ezért nem vehetem alapnak. SPOILER VÉGE

A szerző sokat fejlődött a Róma kifogásolt első kiadása óta, mert itt tetszik a stílus és összeszedettebb leírások jellemzik az Angliát, bár azért vannak érdekességek (Caspar nézőpontról átvált másra, aki visszaemlékszik valamire) amik miatt kusza lesz az-az adott szakasz. Az E/1 jót tenne a történetnek, bár... ha Caspar továbbra is önsajnáltatja magát, akkor legyen inkább a fia a főszereplő! Egyetlenegy furcsaságot emelnék még ki a történetből, amit nem tudtam hova tenni: ,,kék szemében még ott égtek a vörös lángok". Többször is szerepel ez a kifejezés és ekkor mindig Light, a Death note szereplője jutott eszembe és az hogy ez így túl színpadias illetve újra filmes / animés eszköz. Ami a sorozatban indokolt, hiszen a készítők Light igazi természetére és az L-lel való konfliktusára utalnak, itt viszont nem, mert regényben szörnyen furának hat...

A vége szerintem túl hosszú, mert a perek után kellett volna abbahagyni és az utána lévő jelenetek már feleslegesek. Emellett a szerelmes részekkel is sok bajom volt, mert azonnal és mindenki halálosan szerelmes lesz én pedig ebben az első látásra módiban nem hiszek.

A könyvet az Underground kiadó jelentette meg 2014-ben puha kötésben. Az Anglia A kárhozat éjjele sorozat második része.