Sorozat: Arkánum Krónikák 1.
Sorozat (kiadói): Vörös Pöttyös

Kresley Cole itthon már ismert szerző volt mikor a Könyvmolyképző Kiadó úgy döntött, hogy behozza a szerző ifjúsági sorozatát - az Arkánum Krónikák első részét. A Halhatatlanok alkonyat után című szériával az Ulpius-Ház jóvoltából idehaza tovább folytatódhatott az Alkonyat utáni nagy vámpírláz, ilyen az, amikor a cím utal a tényleges jelenségre. Mindenesetre a KMK, ha nem is az újabb vérszívókban, de az emberfeletti képességekkel rendelkező fiatalokban látott potenciált és elhozta a hazai közönségnek a Méreghercegnőt.

Brr, de hivatalos lett az eddigi szövegem, ezért inkább folytassuk egy kicsit személyesebb vizeken. Igazából azért írtam az előző bekezdést a fenti stílusban, mert nem sokat tudtam volna erről a regényről bevezetésként áradozni, hiszen teljes mértékben fellángolás eredménye, hogy a várólistámra került a mű. Már egy éve az olvasandó címek között várakozott rám az angol verzió, mert akkoriban lobbant fel ez a mániám: egyszerűen kíváncsi vagyok mindenre, amiben a méreg szó van - ez kb olyan, mint az uralkodói családhoz kapcsolódó olvasáskényszerem. Így muszáj volt megismerkednem a Méreghercegnővel közelebbről is és úgy érzem, hogy nem bántam meg, még akkor sem, ha egyes elemek nem tetszettek a könyvből, de erről később úgyis szót ejtek írok.

A történet szerves részét képezik a tarotkártyák - ez a széria címében szintén megjelenik, hiszen az Arkánum a kártyapakli bizonyos részére utal - na meg egy bizonyos világvége, amelyet a helyiek csak Villanásnak neveznek. Evie az egyik túlélő, aki a Prológusban éppen elveszetten menedéket keres és ezt egy őrült tudósszerű alaknál, Arthurnál véli megtalálni. Ám a férfinak csak egy vágya van: kísérletezni a fiatal lányokon, ahogy Evie-n is. Főhősünk nem tudja, miféle csapdába sétál bele és hogy Arthur mennyire elvetemült, a felszínen ezzel a mesével eteti leendő áldozatait: ételt ad a túlélők történetéért. Így Evie elkezdi mesélni az életútjának egy bizonyos részét és mi, olvasók, így ismerhetjük meg a tragédia előtti, közbeni illetve utáni világot és közben izgulhatunk a főhősért.

Ez a Prológus nagyon feszültségkeltőre sikerült, mert végig az az izgalom hajtott előre, hogy minél hamarabb megtudjam mi történt és hogy Arthur sikerrel járt-e Evie foglyul ejtésében vagy hogy egyáltalán mi lesz a lány sorsa, így egyértelműen azt írhatom, hogy a kötet letehetetlen ilyen téren. Ezen túl nincs túl sok cselekmény, mármint a téma a túlélés és emellett áll a sztori, ami egy idő után átvált egy utazás történetébe. Tehát az erős kezdés után - amelynek hatása szinte a kötet végéig kitart - a közepe laposabb és még egy szerelmi háromszög is odakeveredett ahova nem igazán kellett volna, viszont a vége ezzel szemben már újra kedvem szerint valóra sikeredett, hozta azt a szintet, amit szeretek egy ifjúsági regényben.

Az előző bekezdésbeli kettősség a kötet stílusára szintén jellemző, hiszen találtam benne pár érdekesen szerkesztett mondatot, kuszaságot, és fordítási hibát, de ettől függetlenül a szerkesztők gördülékenyre alkották meg a sztorit, hiszen sokszor nehezemre esett felnézni a lapokból és bármi másra odafigyelni.

A Prológus után a szerző bemutatja a Villanás előtti világot és ez hosszú, mert mindent belezsúfolt: az Evie körüli furcsa dolgokat, a szüzesség elvesztésének témáját - jaj nekem, ezt az én saját rendem miatt nem tudom felfogni miért jó ez a sok problémázás - vagy az új srác macsóságát. Egyébként a katasztrófa beköszöntekor éreztem egy kis szúrást, amit akkor szoktam, mikor indokolatlanul vagy éppen indokoltan közelebb kerül hozzám valaki, akit később sajnálni kell... tehát ez a bevezető jó, emellett az is eszembe jutott, hogy a szerző direkt emelt ki ilyen tipikus tini problémákat azért, hogy megmutassa, mennyire bagatellek ezek a világvégéhez képest. A regény későbbi részeiben pedig Evie marad a lényeg, na meg az, hogyan jut el Arthur házáig.

A regény miatt rengeteg kérdés támadt bennem, amire igyekszik is válaszolni. Ezek legtöbbje a Prológusban környékezett meg engem például az egyik az, hogy Evie miért olyan közlékeny egy vadidegennel, vagy hogy Arthur miért csinálja ezeket a kísérleteket? Másodsorban a kérdéseim a világhoz, annak a végéhez, na meg a tarothoz kapcsolódtak és ezekből nem igazán kaptam sokat - pedig a szerelmi szál helyett ennek igazán örültem volna! Bár a lepusztult társadalomról esik szó, meg akad pár jelenet a különféle csoportokhoz kapcsolódva, de szerintem ebből sokkal több is lehetett volna, mert csak ennyi számomra nem volt elég ahhoz, hogy átérezzem az egész világvége hangulatot, teljesen hidegen hagyott az egész. Ennél azért bővebb a tarothoz kapcsolódó szál, az egyetlen baj az, hogy sokkal többet igényeltem volna belőle! Az ötlet zseniális és egyedi, még nem is olvastam ilyenről eddig, szóval ez volt a kedvencem az egész sztoriból.

Innen

Ha jobban belegondolok inkább Evie miatt éreztem túlságosan hosszúnak a történetet. A regény elején idegesített azzal a sok elkényeztetettséggel, a kötet egészében pedig ferde szemmel néztem rá a narrációja miatt, vagyis Evie állandóan Jack ellen beszélt, duruzsolt nekem, próbálta rám erőltetni a véleményét, pedig ezt nagyon nem bírom, főleg ha a főszereplő ellenéről van szó, mert sokkal jobban szeretem ha én fedezhetem fel más jellemét. Ezzel egyébként az a probléma, hogy Evie már első pillantásra előítéletes és a regény folyamán végig így narrált, emellett a megmozdulásai idegesítőek.

A harmadik, amit nem kedveltem benne az a féltékenysége és hogy azt hitte körülötte forog a világ (pl. az egész iskola az ő szüzességén kattog). Egyébként a rá jellemző felszínesség a baráti körére is igaz, mert a pasija, Brand, csak kapura játszik, ő még Evie-nél is jobban idegesített, bár Melissa, a legjobb barátnő, erősen meglepett, lehet hogy ugyanolyan mint Evie, de legalább akad értékelhető vonása.

Fentebb is írtam hogy az utolsó ötven-hatvan oldalt már nagyon szerettem, az volt az igazán kedvemre való! Egyrészt tetszett a két, később bejövő karakter viselkedése harc közben - Finn és Selena kettősére gondolok egyébként - vagy a kötet végén lévő Evie, na őt már igazán bírtam. Ehhez viszont hozzá kell tennem, hogy azt hittem Kresley Cole beleesik a szokásos, az én karakterem a legtisztább a világon című hibába emiatt: SPOILER világvége van, miért várja a lány, hogy lesz még akivel később szerelembe esik és majd vele történik meg az első éjszaka? Túlságosan naiv elképzelés, miért gondolja azt hogy lesz még normális jövő? SPOILER VÉGE.

De nem! Na végre! Egyúttal több tökösebb szerzőt kérek, akik hozzá mernek nyúlni a szereplőikhez! Köszöntem! Utálom a csak jó szereplőket, emberek vagyunk hibákkal, rossz döntésekkel, tessenek ezt ábrázolni is!

Evie-nél hiányoltam egyébként a kiakadást és szerintem sokkal őrültebbnek kéne lennie ennyi rossz után. Benne egyébként az tetszett még az utolsó oldalakon tanúsított viselkedésén kívül, hogy fejlődik a gondolkodása bár elég nehezen vetkőzi le ezt az előítéletet ami kialakult Jack irányába, de az édesanyja iránti viselkedése szimpatikussá tette őt. Emellett a túlélés nem az erőssége, de nem mondhatnám olyan elveszettnek szerencsétlent csak nem ért a fegyverekhez... mondjuk ez általában elég ok a zombivá (itt zsákossá) váláshoz.

Engem viszont Evie helyett inkább Jack története érdekelt, aki egyszer így, egyszer úgy viselkedik és a történet nagy részében nem tudtam őt hova tenni, de ebben a lány sem segített, mert mondta a magáét és zavart a tisztánlátásban. Róla egyébként kevesebbet tudtam meg mint szerettem volna, de azért a szerző elcsepegtetett róla egy-két információt. Hiába, a titokzatosság jól áll az olyan srácoknak, mint Jack.

Ám nemcsak a fiúnál fordult elő a kevés információ jelensége, hanem úgy általában is, mert a szerző visszatartja azokat - például a lány nem emlékszik bizonyos dolgokra vagy csak később térnek vissza az emlékei. Sokkal inkább idegesített a párbeszédek kuszasága és a karakterek mellébeszélése, mert egyszerűen nem hajlandóak úgy kommunikálni hogy Evie - és vele együtt én - értsem. Ha pedig a megértésről írtam muszáj megemlítenem a szöveg francia szavait, aminek fordítását a kiadó okosan szőtte a szövegbe.

A karakterek közül Finnt bírtam a legjobban, már csak a tarot miatt is, de végre volt miért mosolyognom, csak szórakoztató ő! Rá vagyok a legkíváncsibb, nagyon érdekel, hogy mi fog vele történni és mi a története.

Viszont inkább szomorkodtam azon, hogy a szerző megmaradt a jól bevált sablonok mellett, tehát nem akart elmenni a gondolatiság irányába, mert ez a mű nekem inkább volt szórakoztató és kikapcsolódást okozó, ami simán elviselhetett volna még több cinizmust, eszmeiséget a féltékenység és a szerelmi jelenetek helyett. Azért is fájó ennek a hiánya, mert Cole megmutatta hogy képes lenne ilyesmire (pl a cinikus felirat a városban) és ami a legjobb, hogy jól is kezelné ezeket, de nem akart ilyesmit. A kötet vége ezzel szemben igenis tökös volt, a nyitva hagyott kérdések őrjítőek én meg várom a következő részt!

Egyebet nem érdemes említeni, zárásként itt a kedvenc idézetem a regényből (Na erről van szó! Ezért megérte olvasni!):

A Méreghercegnőt a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg 2014-ben az Arkánum Krónikák első részeként. A sorozat még fut, idén jelenik meg a harmadik kötet, amely a Dead of Winter címet viseli. A kiadás szép, a borító nem rossz, de nekem igazán a cím tetszik.

Kedvenc külföldi borítóm:

A sorozat következő részei:




A szerző egyéb, magyarul is megjelent művei:

Hasonló regények: