Sorozat: Arany Tölgyfalevél Tanoda 1.

Máris tudom, hogy nem leszek olyan beszédes mint általában szoktam lenni a posztokban, de azért megpróbálok egy értelmes bejegyzést írni, viszont azt tudni kell, hogy a kötet rövid, én pedig nem szeretnék minden egyes poént lelőni így marad a rövid terjedelem és a lelkesedésem.

A Főnix Könyvműhely az elmúlt időszakban már másodjára (A harmadik az első - hehe ez milyen jó ellentmondás) lepett meg azzal, hogy a vártnál sokkal jobb könyvélménnyel gazdagította mesebolond olvasóját. Bizony, a Kócos és a szivárvány ilyen, tele színnel, humorral, na meg lelkesedéssel, én pedig az első sortól az utolsóig szerettem a könyvet és végigkacagtam az egészet. Hát ez meg valami iszonyat ritka jelenség, de köszönöm annak az Égi hatalomnak, aki mostanában a humorosabb könyveket elém vezényelte, hogy vagy így, vagy úgy de olvassam és derüljek egy jót a szereplőkön, vagy az írói stíluson. A Kócosra az utóbbi a jellemző inkább, tehát olyan, mintha a szerző az én igényeimhez szabta volna azt, ezzel szemben a története nem olyan bravúros, mert az egyszerűség jellemzi. Zúzmóföldén járunk, az Óperencián túl, ahol az egyik híres iskolában, az Arany Tölgyfalevél Tanodában három gyermek, Öcsike, Kócos és Szöszke éppen lebegő üveggolyókkal múlatják az időt. Hirtelen egy szivárvány jelenik meg tőlük pár méterre, amiből egy frakkos kobold ugrik ki és útbaigazítást kér: ,,Ez Pitypang városa?" A nemleges válasz miatt a lény visszaugrik a ,,járművébe" és Öcsike pedig érdekesnek találja a manót, hát utánaszökell. A másik két gyermek pedig megijed, mert köztudott, hogy a koboldok néha rosszindulatúak és csúfondárosak és ők ketten elhatározzák, hogy az esti bagolyszóra visszahozzák elragadott társukat.

Az első és legfontosabb leírnivalóm az-az, hogy a kötet aranyos és már ennél a mondatnál elvesztem:

Mert egyszerűen lélekmelegítő azzal a cukiságával szerethetőségével, humorával és az árnyalataival, amelyet a szerző megalkotott és beleszőtt regényébe. Én teljesen oda és vissza vagyok az írói stílus miatt - egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetem a lapoktól, amikor pedig a szerző beleszól a regényébe, azt nem irritálóan, hanem szórakoztatóan teszi (Hm... szerintem baracklekvár.). Talán azon ütköztem meg egy kicsit, hogy a mondatok túlságosan összetettek és kicsit kacifántosak gyerekkönyvhöz képest, tehát úgy érzem, hogy ez nekem íródott és nem mondjuk x korosztállyal lentebbi gyermekeknek. Nem igazán tetszik még a szereplők közötti cinizmus, mert elég humoros a világ, szerintem felesleges a gyerekek szájába ilyen mondatokat adni. Ettől függetlenül, lehetséges hogy kisebb koromban szintén imádtam volna, ám lehet hogy a mágia alacsony foka miatt mégsem - hú, hát akkoriban megszállottan kerestem, kutattam a HP univerzumot és a varázslatot mindenhol. Ám az biztos, hogy a cselekmény gyors és izgalmas, emiatt nem is lehetett volna panaszom.

A szerző a fő cselekményszál mellett párhuzamosan vezeti az olvasói figyelmét a különféle háttérinfókra, tehát nincsenek felesleges leírások, mindig csak a legszükségesebbek, és Mickey Long szorosan fogja a gyeplőt, egyáltalán nem engedi csapongani a sztorit különféle mellékszálak felé - és nekem itt van a legnagyobb problémám. Keveset magyaráz és érdekelne még egy verseny a griffelők között - bár úgy látom ez a következő részben lesz - illetve kíváncsi vagyok még a szereplők óráira, Zuzmófölde egészére azon belül is a társadalmára, földrajzára, milyen lények vannak ott és mi a jellemző rájuk. Értem én, hogy gyerekkönyv, de ha egyszer többet és még annál is többet igénylek a könyvből és a világból, akkor muszáj szomorkodnom ha túl rövidnek találom a kötetet. Ez a regény - egyébként A harmadikkal együtt - olyan szinten visszahozta a gyerekkorom, azt a boldog időszakot, amikor az egyetlen mágiaforrás a Harry Potter volt és még akkor ismerkedtem a többi, vele együtt létező illetve párhuzamos könyvuniverzumokkal és még csak formálódott, hogy milyen lesz a jövőbeli ízlésem. Azok a legjobb mesekönyvek - legalábbis szerintem - amelyek elérik, hogy legalább egy kis pillanatra újraéljem a korábbi egyik legjobb döntésem és legszebb korom. A Kócos és a szivárvány pedig megtette!

Kár, hogy a történet nem olyan erős a melléksztorik terén és nincs több információ a szereplőkről, sőt talán a főszereplőkről se nagyon - de hát ezt nem vártam el igazából. Nagyon bejött viszont a mellékkarakterek színes jelleme, illetve az egyediségük - például a művészhajlamú sárkányocska. Ám itt még nem állhatok meg, mert a különféle történettöredék között bizony megcsillant pár érzelmi szilánk is mert volt akit sajnáltam, ami ilyen rövid terjedelmű könyvnél ritkaság! Emellett nagyon szerettem az aranyos és édes sárkányt - hogy olvadoztam én ezeken a részeken - a szégyenlős griffet, a magát bátornak mutató Kócost, a tudálékos Szöszkét és a hercegparódiát - na jó talán ez utóbbi volt a kedvencem. Olvasás közben akartam egy griffet, egy sárkányt, meg egy szivárványt, hogy én is tudjak rajta közlekedni!

Azért a jót tett helyébe jót várj alap megvan a regényben, amely egy aranyos üzenettel dolgozik a barátságról, klassz kalandokkal, érdekes boszorkányokkal és egy muris herceggel, a megnevezhetetlen folyóval, illetve egy színes és élő világgal! Tetszik ez a mese!

Szerintem:





Ajánlom mindenkinek, megéri olvasni!

A Kócos és a szivárvány a Főnix Könyvműhely gondozásában látott napvilágot 2014-ben az Arany Tölgyfalevél Tanoda első részeként. A második idén (2015-ben) jelenik meg Kócos és a griffelők címmel, már alig várom, hogy a szerző újra elkápráztasson Kócos kalandjaival! Egyébként a borító nagyon tetszik - az Kira munkája - illetve a fejezetelválasztó illusztrációk sem csúnyák.

A sorozat következő része: