Sorozat: Ship Breaker 1.

Simán írhatnék egy hosszabb bejegyzést Én és a disztópiák címmel, taglalva, hogy miket olvastam, mik tetszettek igazán és hogy miért szeretem én annyira a sci-fi ezen ágát. Ezt az utóbbit viszont hosszabb fejtegetés nélkül is simán le tudom vezetni: érdekel az, hogy a műfaj szerzői hogyan látják a világot, mennyire képesek elrugaszkodni a valóságtól és hogy hogyan képesek engem elkápráztatni, ha egyáltalán megvan bennük a tehetség. Bár persze ez a science fiction kategóriára általában igaz, de valahogy mégis az egészből hozzám az elnyomó hatalommal és negatív világképpel jellemezhető disztópiák kerültek igazán közel. Ám a Hajóbontókra mégsem teljesen igaz ezen kategória definíciója, tudniillik nincs benne elnyomó hatalom, csak kőkemény negatív jövőkép, egy perifériára szorult társadalmi csoport, némi gazdaságpolitika és izgalom töményen, erkölcsi kérdések illetve magatartások, plusz szereplők önálló véleménnyel, tehát kétségtelenül egy erős ifjúsági regényről van szó.

Nagyon szeretem az Ad Astra Kiadó köteteit (csak kár hogy mostanában nem olyan aktívak), de úgy emlékszem nem is olvastam még olyat, amely hasonlított volna a Hajóbontókra, talán azért, mert nem igazán került a kezembe ifjúsági regény tőlük. Ami nem baj, mert legalább a kiadó régebbi profiljának ezen oldalát is megismerhettem. Paolo Bacigalupi regénye a poszt apokaliptikus jövőbe vezeti el az olvasóit, ahol a Mexikói-öböl partján élők közül többen - a hajóbontók - a megfeneklett és használhatatlanná vált olajszállítókat bontják majdnem atomjaira, hogy a belőlük élősködő cégek ebből gazdagodjanak továbbra is. Rosszul hangzik és az is, de nem elég még ennyi a ,,jóból", mert emellett az időjárás az emberek ellen fordult: városrombolónak nevezett viharok pusztítják és tarolják végig az lakott területeket. Hősünk, Vézna, ebben a környezetben él, ő is egy bontó és a könnyűbrigád tagjaként az a feladata, hogy az apró réseken bemászva lefejtse a hajók hasznosítható részeit - például a rézkábeleket. Az egyik nagy vihar után lehetőséget kap hogy változtasson a sorsán, de ebben a történetben a lehetőség nem elég, mert ész szintén kell hozzá és ugyanennyi, ha nem több szerencse. Véznán áll, hogy ki tud-e törni ebből a nehéz életből, hogy álmát megvalósítva klippereken szelje a vizek habjait, vagy itt marad zsarnok apja mellett.

Igazából nem olyan egyszerű az értékelést megírni, mert mióta befejeztem ezerrel pörögnek a gondolataim az olvasott élmények körül, mert nem tudom eldönteni, hogy miért nem volt olyan katartikus élmény az olvasása. Szó se róla a Hajóbontók minden tekintetben izgalmas és letehetetlen, de itt mégis érzek valamiféle gátat, valamilyen problémát ami miatt nem adhatok 10 pontot lentebb, tehát nem érzem maximálisan jónak az élményt. Fogalmam sincs mi a problémám igazából csak teóriám van (ld lentebb pár sorral), mert a kötet cselekménye úgy pörög ahogy én is az olvasása után és már egyből, egy rövid felvezető után belecsöppentem a bontók kőkemény világába és annak veszélyeibe. Tehát szerintem a regény fő húzóereje a cselekménye és az, hogy könnyű vele haladni. Ezért azt hiszem inkább az a baj, hogy beköszöntött az általános problémám: a világkidolgozás kérdése. Szeretem ha valami alapos, nagyon bírom azt ha egy szerző képes úgy írni hogy bőven ontja az infókat magából, de egy percig nem lesz unalmas, vagy vontatott a sztori vagy mellette az írásmód. Biztos vagyok benne, hogy a Hajóbontók több információt és tartalmat is elbírna és mivel engem érdekelt volna a világ és igényeltem ,,mégmégmégmég", így egy kissé szomorú vagyok, hogy a szerző nem mutatta be jobban és részletesebben például a világvégét, azt a körülményt, okot, amiért megváltozott a most ismert világunk mert nagyon is érdekelt volna, hogy miért alakultak ki ezek a mega-giga viharok vagy például mi történt úgy általában a Földön? Egy elég fontos kihagyott ziccernek tartom az egyik képzett szereplő mellett a válaszok hiányát és nem igazán szeretem a nyitott kérdéseket, az egyenes választ jobban preferálom. Hiányérzetem van, mert erről nem beszélnek sokat emellett Vézna nem érdeklődik pedig nagyon úgy tűnt, hogy nem tudja a miérteket.

Tetszett viszont a bontók életének bemutatása, meg ennek a közönyös és kegyetlen világnak a jellemzése, ez szerintem egészen kidolgozottra sikeredett. Bacigalupi kitért az életmódra, a mindent átható babonaságra illetve... Rozsda és vér! Hát nem majdnem elfelejtettem, mi tetszett nekem igazán ebből a szegmensből?! A gazdagok és a perifériára szorult világ különbségeinek bizonyos mértékű ábrázolása, bár ez sokszor inkább Nita (a flancosnak titulált gazdag lány) és Vézna párbeszédeiben nyilvánul meg, de sajnos nem akad belőle sok. Ezen kívül nagyjából mindent érintett a szerző, ami engem érdekelt, például az Aratók, a kultuszosok problémáját, a bontók szabályait, illetve szokásait és ha már a flancosok világáról is szó volt, akkor a szerző engedett egy kicsit abba is bepillantani, viszont ezeket a témákat sem bontotta ki mélyebben. Legközelebb többet kérek szépen!

Viszont nagyon, de nagyon tetszett nekem az erkölcsi és kissé gúnyos hangvételű kérdések, beszélgetések megléte, na meg persze a szerző egynémely használt képe - pl ilyenek a hajók, mint tetemek és a rajtuk az élősködő bontók mint döglegyek, akik a hajótemetőben a húst rágják le a roncstetemekről. Az erkölcsi problémákra, viselkedésekre visszatérve pedig általában Nita és Vézna párbeszédeiben, egynémely összecsapásukban jelennek meg ezek párszor, de gondolom a szerző így szerette volna érzékeltetni a világok közti különbségeket. Ám nemcsak ők beszélgetnek komolyabb témákról, hanem Vézna másokkal is - például a kedvenceim a szerencséhez és születéshez kapcsolódó rövidebb gondolatok voltak.

Bár meg is viselt, lévén utálom a szűk helyeket, a kötet legelején Bacigalupi igazi hangulatteremtő jeleneteket használt Vézna munkájának bemutatásakor - túlságosan klausztrofóbra sikerült egy-kettő, és szörnyen kellemetlen érzéseket okozott, de semmi gond, szeretem ha egy író hat rám. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert a cselekmény pörgött és kevesebb időt töltöttem Véznával a hajókon lévő szűk járatokban, mint a parton és más helyeken, de csitt! Nem írhatok erről többet! A lényeg, hogy a szerző mindig tudott érdekességeket mutatni a kitalált világáról és ezt vagy a hasonlataival vagy a cselekményességgel érte el esetleg a világról csepegtetett infókkal.

A kötetben a beszélgetéseikkel a karakterek adják szerintem a plusz ízt a történet alapjához, az egyetlen probléma, hogy keveselltem még őket is, szerintem simán lehetett volna hosszabb a sztori, bővebb mellékszálakkal. Viszont ennél a szekciónál található az a vonás, amely a legjobban tetszett a regényben, mégpedig az, amitől igazán fiús könyvvé vált és mostanában én azokat szeretem de ez mindegy is, mert a lényeg az, hogy nincs benne szerelmi nyűglődés, háromszög és ami mégis megjelenik, az alig kapott szerepet, én pedig ezért hálás vagyok! Jó, hogy nem erre koncentrált a szerző, hanem arra, hogy izgalmakból ne legyen hiány.

Véznáról kell bővebben említést tennem, hogy a karakterekről is írjak valamennyit azon kívül, hogy kevés a melléksztori... Szeretem ha egy regényben okos és túlélésre született karakterek jelennek meg, ő pedig ilyen. A szála izgalmas, mármint nemcsak a végigélt cselekmény, hanem a háttértörténet miatt is, én pedig végig drukkoltam neki mindenben. Emellett jellemes, bár azért párszor eszembe jutott, vajon hogy mennyire lehet önzőnek nevezni őt? Nehéz eldönteni, ez is olyan szegmense a regénynek, amelyen el lehet gondolkodni. (Én a javára döntöttem.) A másik szereplő, Nita, az idegesítőbb karakter, vagy legalábbis annak kéne lennie, de engem egy percig nem frusztrált. Nála talán egyedül az érzelmeket hiányoltam, vagy csak el kellene fogadnom, hogy erős személyiség, mert tényleg az, csak nem úgy reagál a történésekre, ahogy vártam tőle. Lehetséges, hogy jót tett volna a kötetnek egy párhuzamos Nita narráció, mert kíváncsi vagyok mit érzett és gondolt, amikor kinyílt előtte Véznáék világa.

A kötet vége tetszik, kellően érdekes és izgalmas ahhoz, hogy egyből olvasni akarjam angolul a kettest a Drowned Cities-t (Vízbefúlt városok szabad fordításban kb) mert sajnos még nem elérhető magyar nyelven és nem tudom, hogy lesz-e folytatása ennek a sorozatnak. Igazából másról már nem is érdemes írni, egyedül annyit említenék még meg, hogy szerintem a Hajóbontók nagyon hasonlít a Síkvándorra, legalábbis szerkezetét tekintve és ez egy jó dolog, mert a másik könyvet szerettem. A Gabo kiadó könyve is inkább fiúknak szóló regény, így úgy látszik, hogy számomra az lesz kedvenc az ifjúsági műfaj szegletéből, amely elsősorban fiúknak íródott.

A kötet az Ad Astra Kiadó jóvoltából jelent meg 2013-ban. Tetszik a kiadása, ahogy korábban is írtam szeretem a borítóikat, csak itt a Hajóbontóknál egy kissé bajban vagyok, mert ez most nem igazán jött be, nem is látom rendesen a képen a hajót.

A szerző magyar nyelven megjelent / megjelenő könyvei: