Sorozat: A széthullott birodalom 3.

Nem véletlenül húztam halasztottam a Tövisek Császárának olvasását ennyi ideig és bár az értékelést sem szándékosan toltam ilyen késői időpontra, azért megírom miért sikerült ennyire későn nekifogni a kötetnek: nehéz volt elengedni ezt a szériát. Bár a Tövisek Hercege anno annyira nem jött be Jorg fiatalsága és az általános hisztis korszakom miatt amikor úgy éreztem, hogy nem tetszik semmi - remélem ebből már kinőttem - de a második kötet után, amely sokkal közelebb állt a szívemhez elkezdett hiányozni a világ, Jorg csavaros logikája és már nagyon bökte a csőröm a trilógia lezárása. Így érkeztünk el napjainkig, amikor már nem bírtam tovább a feszültséget és elkezdtem az utolsó részt is. Viszont így, visszanézve a harmadik kötetre, egy kicsit csalódott vagyok.

    

Hú hát macerás elkezdenem az értékelés tényleges részét, mert A széthullott birodalom egyszer már megégetett, de ettől függetlenül végigkísérte a blog életének egy részét, ezért iszonyúan nehéz lesz elengedni és arra gondolni, hogy többé már nem fogom várni a sorozat befejező részét - az még kérdéses amúgy nálam hogy minek örülök jobban: várakozni egy regény olvasása előtt vagy maga a könyv olvasása okoz-e örömet bár ez most lényegtelen. Ami fontos az-az, hogy végig tévúton jártam, mert a végső megoldástól elég messze álltam, fogalmazzunk úgy, hogy egyszer sem jutott az eszembe. Egyébként az tényleg elűzi az összes időközben felmerült kérdést, de vajon tényleg válaszol mindenre? FélSPOILERszerűség (kijelöléssel olvasható) Ezer meg egy lehetséges verzió lehetett volna az általa teremtett világokat tekintve, tényleg ez volt a legtökéletesebb? Milyen egyéb variációk létezhetnének még? SPOILER VÉGE Egyszerűen nem tudok dönteni és sokkal bővebben meg akarom ezt a magyarázatot ismerni.

Az alap egyszerű, főleg ha az eddigieket nézzük vagyis Jorg immáron húsz éves és az eddigi viszontagságok után figyelme a császárválasztó Kongresszus felé fordul és kompániájával illetve az Arany Őrséggel elindul, hogy a Birodalom uralkodójává koronázzák. Már ha meg tudja nyerni a többi uralkodójelölt szimpátiáját magának... A Holt Király közben útra kel és a célja nem éppen jó és kellemes az emberiség számára.

Mark Lawrence a már ismert stílusban és formában írta meg a történetet, hiszen a múlt és a jelen összekapcsolódik a harmadik részben úgy, ahogy megszokhattuk és ezekben a lényeg a jelenkori út a Kongresszus városába illetve ezen kívül a múltbeli emlékek is fontos szerepet kapnak. A két szál kezelése mesteri, hiszen a szerző nagyon jól tudja adagolni a feszültséget vagyis pont úgy csavarja a szálakat ahogy szokta: amikor a múlt érdekel, akkor a jelenre vált és fordítva, amikor a jelen kezd el érdekelni, fordulunk is a már megtörtént események irányába. És míg a kettesben a szövetségesek összegyűjtése volt a cél, itt már inkább lényeges, hogy odaérjenek a Kongresszus helyére. A jelenben. A múltban viszont van minden, az sokkal inkább hasonlít a második rész jeleneteire.

Ám az a kötet nem működne olyan jól a szerző stílusa nélkül és bár eddig is nagyon szép mondatokkal örvendeztette meg az olvasóit, de most különösen kitett magáért vagy ha nem is ez volt a helyzet, akkor is sokkal jobban tetszett Lawrence írásmódja, sokkal jobban bejöttek a mondatai, mint az eddigi részekben, fogalmazzunk úgy, hogy kiidézhetném az egész regényt. Csak most kezdtem el felfedezni ennek a szériának az értékeit, későn, mint Jorg azokat a bizonyos szemeket.

Forrás                                                     Forrás

Emellett még mindig sok a földrajzi utalás a mai helyzetre / elrendezésre és még mindig jó a térképpel szórakozni, figyelni melyik névből mi lett. És ha már földrajz: a második kötet is, na meg ez a harmadik is beleillik az útikönyv fogalmába - már ha hozzátársíthatjuk a fantasy és a sci-fi jelzőt is emellé hiszen csakis együtt szerepelhet akkor a három - mert a könyv fele megint menetelés egyik helyről a másikra. Mivel Jorg sok helyen járt és járkál ebben a részben is, elég sok helyszínt lehet megmutatni a maga szépségében. Bár itt érzek egy kis Tolkien hatást, ő is nagyon szerette a leírásokat, bár Lawrence azért ezt máshogyan műveli: művészien (bár ez hasonlít az előd jelenteire) és nem olyan terjengősen.

Ha pedig jellemezném kéne ezt a világot, akkor azt tudnám írni, hogy pont olyan, mint egy tövisbokor, szúr és nem ereszt - pongyola megfogalmazásban. Egyébként a nőalakok is pontosan ennek a világnak a szülöttei, itt nincsenek nyafogós hercegnőcskék, csak szívós és erős karakterek és mindegyik kedvelhető a maga módján. Ott van például Lesha - aki nem adta fel - vagy Miana, a személyes kedvencem. Chella eddig a nagy talány volt, de most a szerző feloldja kicsit a személye köré tekeredett titkokat, hiszen a lány kap egy szemszöget és fontos feladata lesz a kötet során, ahogyan Katherine-nel is lehet találkozni egy-egy jelenet erejéig.

A férfi oldalt ezzel szemben nem látom annyira különlegesnek, mert ők a szokott formájukat hozzák, kivéve Jorgot, tehát rajta kívül nem is érdemes másról írni. A fiú a hármasban egy teljesen más oldalát mutatja meg és nem is ez az érdekes, hanem az, ahogyan mások vélekednek róla. Képesek voltak Jorgot lenézni! Hogyaviharba'? Jorg okos és pont. Ezzel sajnos, na meg az állandóan ismétlődő és a végkifejlethez kapcsolódó mondatokkal a szerző lelövi a poént mert amikor sejtelmesen elkezd utalgatni egy mondat erejéig a nagy összefüggésre, sajnos már tudni lehet, amit alapjában véve Lawrence nem akar, hogy tudjak. Jorg egyébként sokkal komplexebb lett, bár egy picit olyan hirtelennek tűnik itt a legbelső lényének a megmutatása, de szerintem erre lehet magyarázat az, hogy új szerepben kell fellépnie illetve az, hogy szépen lassan előkerül az, amiről azt hitte ott maradt a töviseken. Emellett a beszéde alapján egy kiábrándult és tapasztalt szereplőről van szó, amelyre példa a mások megmentéséről való gondolkodása és ez is hozzájárul ahhoz, hogy én úgy vélekedjek róla, mint egy összetett karakterről. Vele kapcsolatban a szerző sok kérdést válaszol meg, így számomra teljessé vált a portréja - például úgy emlékszem az első részben volt szó a szegekről egy püspök fejében, na erre Lawrence itt ad magyarázatot.

De kétségtelenül a hangulati alapozás a legerősebb eleme ennek a kötetnek pedig az elején, amikor a cselekmény lassan indul be még nem is gondoltam ilyesmire. Egyrészt számomra jóval sötétebb és borongósabb, mint az elődei és bizonyos részeiben már elkezdte felvenni a horror jellegzetes jegyeit ahogy a jelenben, úgy a múltban is.

Lényegében az egész széria egy bosszútörténetből nőtte ki magát valami olyanná, amit még nem tapasztaltam, valamivé, ami még nem volt, méghozzá erős fantasy illetve sci-fi elemekkel na meg sok útleírással. És bár csalódott vagyok mert a nagyon nagy csavarra kb száz oldallal hamarabb rájöttem, de az egész világ na meg annak a magyarázata egyszerű de nagyszerű. Ünnepélyes a búcsú pillanata, nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni az egész világ már most, de semmi gond mert van már nekünk Lawrence-től egy új sorozatunk, úgyhogy alig várom hogy elkezdhessem. Ahogy ismerem magam a dedikált példányomat csak egy év múlva veszem elő - addig meg örülök neki, hogy egyáltalán megvan.

A Tövisek Császára a Fumax Kiadó jóvoltából jelent meg 2014-ben A széthullott birodalom trilógia harmadik részeként.

A sorozat előző részei:

Mark Lawrence további művei: