Szeretem a horrort. Filmek terén ez leginkább az Otherworld Gorefest nézése közben nyilvánul meg, egyébként nem szoktam nézni őket - a képzeletem ijesztőbb tud lenni, mint a mások által készített alkotások. Ezért viszont könyvekben jöhetnek bármekkora mennyiségben és egészen jó kis olvasmányélményeket tudhatok magam mögött, ilyen például a Madarak a dobozban, vagy a Vértestvérek. Viszont kevés horror kötet jelenik meg és szerintem azért, mert többen nem szeretik az ijesztőbb műveket és ezért sosem fog olyan tömegekhez eljutni, mint akár egy romantikus YA, ez egy rétegzsáner, mondjuk ki. Viszont mi a helyzet az ifjúsági horrorokkal? Hát... a legnehezebb dolguk nekik van a YA kategórián belül. 

 

 

---

Sorozat: A Régi Királyság 1.

   

---

Vannak olyan regények, amelyek kezdetben az unalom virágát nyögik, majd ahogy telik az idő és jobban megnézve azt a bizonyos hajtást, egyre színesebbé és színpompásabbá válik az összkép és később a végeredmény. Valahogy így tudnám összefoglalni hogyan jártam a Sabriellel.

A kilencedik kapu ábrázolása

- Első mondat -
,,A tábor nem egészen öt kilométerre állt a Faltól a Régi Királyság területén, de már itt szembetűntek a különbségek a két ország között."

A történetünk főhősre Sabriel, aki Ancelstierre-ben tanul úgynevezett ,,normál" tudományokat illetve mágiát egy bentlakásos iskolában. Semmi köze sincs a fallal elválasztott Régi Királysághoz, ahol a mágia mindennapos és a terület egy nagyon veszélyes hely az ancelstierre-i lakosok számára. Édesapja Abhorsen, aki egy nekromanta és ezért a lánya örökölte ezt a képességet, ő szintén képes a holtakkal való mágiára. Egyik nap furcsa üzenetet kap szülőjétől, ami azt eredményezi, hogy Sabriel elindul a Régi Királyságba, ahol holtak, egyéb démonok és gonosz lények lesik minden mozdulatát, hibára várva. 

Röviden, tömören spoiler nélkül ennyi történik és nem is érdemes ennél többet elárulni a cselekményről, ezért fogalmaztam kissé félszegen, esetleg hiányosan. A regény lassan nyílik, ez az a tipikus kötet, amelynek negyedét vagy éppen felét végig kell szenvedni, hogy utána beérjen és meghozza gyümölcsét, gondolok ez alatt arra, hogy a mű feléig nagyon unatkoztam viszont utána? Szabályosan megkedveltem az egész világot! Emellett nem tetszett nekem először a világ bemutatása, omg ennyi utalás a különféle lényekre, a túlvilágra, a varázslatokra már túl sok volt, Sabriellel nem igazán történik sok minden, vagy ha mégis az stílusilag nem igazán jött be. Egyszóval tényleg szenvedtem.
Viszont a Sabriel felétől, konkrétan már Harlekin megjelenésénél nem éreztem semmi frusztráltságot, sőt azt vettem észre, hogy szeretem olvasni és alig várom, hogy megtudjam mi történik. Egyébként rájöttem, hogy miért nem tetszett az  általam első szakasznak elnevezett egység: mert a Sabriel más, mint amit eddig ifjúságiként olvastam. Ugye a regény régebbi, 90-es évekbeli hajtás, ezért - bár konkrétan nem tudom pontosan milyen a korszak fantasyje, lévén, hogy nem olvasok annyit a zsánerből mint kéne - sokkal lassabb, mint a mai korra jellemző YA-k. Hangulatilag olyan, mint a Gyűrűk Ura, és ahhoz inkább közelebb áll a többi jellemzőjét tekintve, mint mondjuk a Csontvároshoz, mert annak az őrült gyorsaságát nem tudja felvenni.

Már kezdettől fogva ott van Sabriel körül egy igazán átgondolt és kidolgozott világ, aminek a szerzője minden szabályát ismeri. Nagyon úgy tűnik, hogy sokat foglalkozott vele, mert a mágiarendszer egyedi és például  iszonyúan látványos lenne filmen az, ahogyan egy Abhorsen varázsol a csengőkkel, tehát egy szó mint száz: a könyvbeli környezet különleges.
A probléma kezdetben az, hogy a szerző fog minket és egyből beledob a sűrűjébe; egyszer egy csengőnév, másszor egy démonnév hangzik el random és hirtelen módon. Ez az elején idegesítő, de ahogy egyre beljebb megyünk a világba, úgy tanuljuk meg Sabriellel a szabályokat és egyre érthetőbb és szebb (kivéve mikor undorító) minden. Ezért is írtam, hogy a regényhez türelem és kitartás kell, így fejlődik Sabriellel az olvasó, a mágia tudójává csak ekkor válhatunk, ha ez a két jellemző megvan bennünk is, ahogy a főszereplő lányban.

Bár sokáig azt hittem csak egy utazás története lesz a regény fő szála (hm lényegében az is marad), de a szerző egy idő után elkezdte bonyolítani ezt az alapot és elmélyítette titkokkal, egy nem olyan bonyolult rejtéllyel és ugye a mágiarendszer további alapjaival és sokkal tetszetősebb végeredmény született belőle - arról nem is beszélve, hogy mivel nekromanták állnak a középpontban a chartamágiával, ezért az egész kötet hangulata borús, borongós és ehhez az apróbb történések is hozzátesznek, azzal is, hogy a jelenetek sokszor durvák. A lány felnőtté válásának súlya van, hiszen majdnem naponta szembesül az elmúlással és sokkal több terhet ró rá ez az egy utazás, teljesen indokolt a jellemfejlődése és a szerző nagyon szépen vezeti ezt végig. Itt elhittem, hogy a lélek egy másodperc alatt megöregedhet, ezt viszont nem mindegyik ifjúsági tudja így bemutatni. Szóval az átlag YA-hoz képest sötétebb a téma és ezért sem biztos, hogy sokaknak tetszeni fog. Ma már más a trend, na meg ennek a kötetnek a súlypontja nem az akción van, hanem az apróságokon, amik végül összeállnak egy egésszé.
A Sabriel hoz egy másik hangulatot is magával, amely inkább a regény vége felé tűnik fel-fel és sokkal másabb, mint az addigi depresszív vonal, ez pedig az amiért be lehet ebbe a regénybe szeretni. Konkrétan nem tudom mi ez, erre nem jöttem rá, de azt tudom, hogy egy hétig még Sabriel-lázban égtem miatta és körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor eszedbe jut egy új történet és elkezded kidolgozni azt. 

A karakterek közül Moggetet (beszélő macska) nagyon kedveltem, meg alapból is, hogy ne lehetne szeretni egy szarkasztikus cicát? Sabriel hozza a formát, őt is nagyon bírtam, hiszen nem a ,,majd én megmentem a világot egyedül" vonalat képviseli, hanem igenis emberi módon cselekszik, gondolkodik, dönt és maximálisan egyetértek Shanara értékelésével, amiben arról elmélkedett, hogy miért jó a lány gondolkodásmódja úgy, ahogy van. A szereplők között nincs olyan dinamika, amit ki tudnék emelni, maximum annyit jegyzek meg cinikus módon, hogy úgy néz ki, kicsit sokat harcoltam az Idézők Szurdokában, mert a romantikára egy szavam sincs, pedig általában az ilyen nem tetszik. Itt pont jó úgy, ahogy van.

Nem igazán spoilereznék semmit, úgyhogy itt le is zárom az értékelést. A Sabriel egy sorozat első része és nem tudni mikor jön a második rész hazánkba, aminek nem Sabriel a főszereplője, úgyhogy ez mindenképpen a régi vonal fantasyje, nem a mostani ifjúságiké.

Úgyhogy én azt írom, érdemes olvasni a regényt, bár ahogy már sokszor megemlítettem, türelem és kitartás, így lesz a juss a tudás!

Ajánlom!

,,Sabriel vállat vont, mint aki mindent tud a szóban forgó könyvről. Ez azonban nem volt több színjátéknál - a lelke mélyen félt A Holtak könyvétől. Édesapja útmutatása alapján minden fejezeten alaposan átrágta magát, de általában kiváló memóriája ellenére is csak néhány válogatott oldal lényegére emlékezett belőle. Ha mindezek mellett még a tartalma is megváltozik néha... inkább úrrá lett a borzongásán, és azzal nyugtatta magát, hogy minden szükséges tudásnak a birtokában van."

Erősségek:
- hangulat
- mágiarendszer, a világkidolgozás
- beszélő macska

Gyengeségek:
- unalmas az eleje
- nehéz belerázódni

Ha tetszett a bejegyzés, itt lehet megrendelni a regényt:



A széria további részei:

Lirael, Abhorsen, Clariel, Goldenhand

A Röviden, tömören rovat újabb állomásán Merissa Meyer illetve Kiera Cass egy-egy népszerű disztópikus művét vizsgálom meg.

- Cinder -

- Első mondat -
,,Cinder bokájában a csavart rendesen szétmarta már a rozsda, a csillag alakú horony formátlan tárcsává torzult."

Nem igazán szeretnék bővebben írni erről a két kötetről, de mivel jó, ha van értékelés az olvasott könyveimről, ezért elregélek róluk pár sort, tanúsítva azt, hogy mindkettőt elolvastam.

Az első ilyen, a Cinder, amely nagyon jó véleményeket kapott külföldön illetve hazánkban szintén. Ez egy hamupipőke történet sci-fibe ágyazva, vagyis egy modern köntösbe burkolt tündérmese egy rejtélyes, na meg halálos vírussal, a jóképű (cöcc,cöcc) Kai herceggel, egy talpraesett női főhőssel és egy idegesítő robotkával. Az előnye mindenféleképpen, hogy izgalmas, a sztori pörög és elég nehéz letenni a művet, amíg az utolsó oldalig nem érünk, viszont ezzel szemben hátrányként jelentkezik a történet egyszerűsége, hiszen az utolsó nagy csavar könnyen kitalálható a századik oldal környékén. Na meg az sem igazán jó, hogy a regény túlságosan a Hamupipőkére hajaz azzal az állandó bálos nyavalygással, komolyan minden e körül forog!

Cinder

A környezet jövőbeli, de a szerző nem egy kínai tradíciókra épülő társadalmat alkotott meg, sőt semmilyen helyi jellegzetesség nincs benne. A pestis árnyalja a képet, de sajnos nagyon felszínes a téma kezelése, persze akadnak fontosabb és szomorúbb pillanatok, de nem igazán érintett meg. Ezen kívül előfordul pár logikátlanság is a mű ezen részéhez kapcsolódva és sokszor éreztem, hogy az itt lévő haláloknak semmi súlyuk nincs, persze az otthoni bántalmazás és a ,,fajgyűlölet" téma jobban megfogott. Ettől függetlenül Cinderen keresztül egy fontos tanulság szűrődik át a lapokon - legalábbis hozzám igen:
ez a bátorság és az önállóságra való törekvés regénye.

A szereplők közül Cindert kedveltem a legjobban, pont a fenti mondat miatt, mert rá biztosan jellemző ez, bár a karaktere sablonszerű (legjobb műszerész, vírusos cucc, hercegi kapcsolat stb, stb), azért szerettem a részeit. Idegesített vele szemben Iko, Cinder pici robottársa, aki folyamatosan a felszínes monológjait nyomatta a báli ruhákról például. Aria, a mostohaanya, szívtelennek tűnik, őt nem is kedveltem, viszont Kairól szívesebben olvastam volna többet, pedig még saját nézőpontot is kapott. Levana kellően szem... kellemetlen főgonosznak látszódik, kíváncsian várom a további részeket, na meg azt, hogy mit fog produkálni.

A világ kidolgozásánál hiányolok pár fontos infót, de remélem ezekre választ kapunk a későbbiek során!

Bizakodva nézem a jövőt.

   
1050 Ft a Szandiban!

,,Tessék, itt egy újabb hibám: kezd szörnyen elegem lenni a lázadókból. Torkig vagyok azzal, hogy állandóan foglalkozni kell velük."

Ha a Párválasztó idegesítő, Az Elit egyenesen maga a Tömény Irritáció meg Szenvedés és ezt a részt már nem védi meg az első részre jellemző újdonság varázsa. Az előző kötetben hiányolt világkidolgozás nem lett pótolva, ez az elem még mindig csapnivaló!

Hát nem Az Elit a kedvenc részem a sorozatból, az is biztos!

America a szokásos döntésképtelen szövegét nyomja és ugye az nem szerelem, hogy az iránt érez vonzalmat, aki éppen ott tartózkodik a közelében. Ő az, aki hagyná, hogy a szerelemi háromszöge magától elrendeződjön - túlélési készség level sok - és csak nyafog és nyafog és nyafog. Én meg azt hiszem egyre kevesebb türelmem van ehhez a szériához, meg a romantikus ifjúságikhoz. America sirámai mellett nem történik semmi, unalomba fullad a regény a közepén, ekkor már komolyan alig vártam, hogy végre vége legyen ennek a szenvedésnek!

És az egész őrület közepén ott voltam én... aki csak arra tudott gondolni, hogy ez az egész pénzkidobás (és most nem a regényre gondoltam, hanem a benne lévő ,,cselekményre"). Mi az ami megér ennyi vesződséget ebben a világban? Minden a mértéktelen költekezésre irányul (ld. még halloweeni parti), ami meg van cselekmény - tehát támadnak a lázadók - az csak arra szolgál, hogy ezek ketten / hárman megint megtalálják egymást, ha ne adj' isten addig elkerülték volna a másikat. Bármi, ami ebben az egységben történik beillik egy rétestésztának, na meg helykitöltő konfliktusnak, hiszen kell az átvezető műbe is valami... nehogymár két részes legyen a széria.

,,Válaszra van szükségem. Mert nem küldhetek haza olyan valakit, aki ezeket esetleg vállalná, s aki engem akarna, ha kiderül, hogy te a végén cserben hagysz."

Igazából America egy önző dög és erről - hacsak nem fordul egy hatalmasat a jelleme, amit kétlek - nehezen fog tudni meggyőzni a szerző a butácska gondolatok mellett, amik elárulják, hogy mit érez és hogyan viszonyul másokhoz valójában. Sokszor nem gondolkodik és kimondja az első dolgot, ami az eszébe jut, az pedig sokszor nagyfokú butaság, vagy éppen az énközpontúság mintapéldája, időnként pedig boci szemekkel csodálkozik azokra a dolgokra, amik a realistább olvasóknak teljesen egyértelműek, sajnos lassan fogja fel a dolgokat, mindig lemarad. Vagy ha támad is egy jó ötlete, kapustól ront a házba, nem óvatosan jár el, hanem durván és erőszakosan (a projektjérre gondolok), a következményekkel nem számolva. Sem titkot nem tud tartani, sem pedig elnéző nem tud lenni Maxonnal, akinek ugye az a feladata, hogy megtalálja élete párját. Namármost, ha America van olyan kegyetlen és nem ad egyből igent, akkor mit vár el? Hogy a srác epekedjen érte és másra rá se nézzen? A gondolatainak nagyobb része pedig Maxon körül forog, vagy éppen Aspen érdekli... de inkább a herceg az, aki felé húz, bár kérdéses, hogy tényleg szereti-e bármelyiket is? Én nem hiszem...

,,Legfeljebb te fogsz ráeszmélni arra, hogy nem vagyok elég jó hozzád."

Érdekesség is akad a kötetben, Gregory naplója például, vagy a többiek jelleme sablonja lehetne az, de mindenki csak piszkozat. Celeste a gonosz, Kriss a gyanús és ennyi. Csak arra lennék kíváncsi a szériába mikor érkezik a tényleges, jól kidolgozott regény?

Ez a mű az összes jóindulatom lerombolja, sőt még az eddig kedvelt Maxont a fentebbi kijelentése (legelső idézet) miatt azonnal arconrúgtam volna.

,,Hát miféle ember manipulál másokat ilyen szenvedéllyel? Miféle férfi bocsátja áruba a lányát a saját boldogulása érdekében?"

Röviden: felejthető sztori, egy időhúzás. 

   

*   Harry Potter osztályozási rendszer alapján
** Salty edition: cinikus hangvételű értékelés

Sorozat: -

A katicák éve a felnőtté válás és a kísértettörténet ígérete miatt került fel a várólistámra, bár a fülszöveg nem készített fel eléggé arra az élményre, amit a regény adott végül nekem.

Pár szóban: szerintem ez egy megosztó kötet és roppantmód furcsa.

Már csak azért is, mert napsütésben és melegben érkeznek ezek a szellemek, az pedig nem szokás urban fantasys körökben.

Egyébként David a főszereplője ennek a történetnek, aki távol akar lenni a mostohaapjától, hiszen szabadságot és függetlenséget szeretne, ezért elutazik Skegnessbe, oda, ahol édesapja meghalt anno és munkát vállal egy üdülőtáborban. Rábíznak pár versenyt és közben találkozik néhány fura figurával, de senki sem olyan érdekes, mint a programok alatt, a parton feltűnő páros, egy kisfiú és egy férfi alakja akiknek szürkébe veszik az arcuk a verőfényes napsütés ellenére...

Ha pedig ez nem elég mintha a katicák is megbolondultak volna az iszonyúan nagy melegben.

Először fontos megemlíteni, hogy szörnyű volt ezt a regényt olvasni, mert nem elég hogy itt *sípszó* meleg van - még mindig a tavalyi sosemvolt havamat akarom, nem ezt a harminc fokot - a regény is leképezte ezt a maga világában, hiszen még olvasni is elég volt róla, mert még forróbbnak éreztem az eddig sem enyhe nyarat!

Másodjára fontos, hogy a maga rövidsége ellenére sem cselekményes, alig történik benne valami és ezt sajnos nem ellensúlyozza a hangulat sem, merthogy nem igazán tudtam, hogy mit kéne érezzek olvasás közben. Fentebb is írtam, hogy nyár van, napsütésben és nappal érkeznek a horrorelemek amelyek emiatt egyáltalán nem rémisztőek, a regény emiatt elveszíti a kapcsolatát ezzel a kategóriával.  Plusz ezek a kísértetek nem igazán szerepelnek sokat, mert ahhoz hogy hatásuk is legyen több kellett volna belőlük, de épp emiatt kezdtem el gondolkodni rajta, hogy vajon ezek tényleg igaziak? A regény az utolsó pár oldalon adja meg a választ, addig pedig lehet elmélkedni ezen a kérdésen.

Tehát egyáltalán nem féltem, nem szorongtam és teljesen összezavart a történet, emellett pedig említettem már hogy meleg volt A katicák évében? Utálom ezt az időt főleg ha nem egy tengerparton vagyok, de OFF vége.

Hangulatteremtő lehetne a tábor és a többi háttérelem, de ezek inkább azt erősítették, hogy a kötet nem igazán dúskál cselekményben. Viszont maga az üdülőhely egy jó ötlet volt, ami a hetvenes évek egyik hanyatló eleme és szinte éreztem ahogyan eljön a vége, ott volt a levegőben ennek az ígérete, a keserű illata. Emellett Skegness inkább hasonlított egy cirkuszra az előadások hierarchiája és milyensége alapján. 

Ezen kívül jut még érdekesség a regénybe a politikai szálon, illetve az oktatásrendszer kritikáján keresztül. Az utóbbit simán ráhúzhatnám a hazai viszonyokra, de ez itt most nem lényeges. Az előbbit pedig nem vélem hangsúlyosnak, hiszen a szereplő egyetlen egy gyűlésre jut el és ezért igazán nem szűrődött át hozzám a faji gyűlölködés és a forrongó hangulat. Néha elhangzott egy-két náci szó, plusz bőrszínre tett utalás és ennyi, de úgy komolyabb esemény nem igazán következett be.

A szerelem került a horror helyett a középpontba, ami általában szúrni szokta a szemem, itt pedig szintén nem tudom eldönteni, hogy mi a helyzet. Teljesen összezavar ez a regény! Szerintem itt a szerelmi ábrázolás inkább jelképes és a lényeg a nőtípusok ütköztetése, na meg ez az egész azért kell, hogy a szerző megmutathassa: a vágyak könnyen félreviszik az embert, főleg ha nincs tapasztalata a személyiségek terén. Én egyébként ide, ehhez az érzelemhez kötöttem a katicák invázióját, amire a szerző utalgat is, de talán légből kapott az egész ötlet: ezek az állatok szimbolizálják a főszereplő vágyát és a szerelmét, megmutatják a rajzásukkal annak fokozatát. Bizonyítékként lehet felhozni azt, hogy a szereplők párszor megemlítik a Tíz csapást és párhuzamba állítják ezzel, tehát ez az invázió annak a bizonyos bűnnek a hozadéka lehet.

A karakterek közül Terri és Colin - a táborbeli házaspár - kapcsolata és élete sikeredett nagyon izgalmasra számomra. Colin egy vad figura, akivel kapcsolatban én is előítéletes voltam, egyrészt hagytam hogy David gondolatai nálam is kibontakozzanak, másrészt az én meglátásaim szintén egybevágtak a főszereplőével. Ez jó üzenet: a kötet fejencsapott a saját előítéletem miatt és nagyon jó leckét ad az első benyomásokról. Igazából róluk nem nagyon szeretnék írni többet, bármilyen további jellemzés elrontaná az olvasás élményét és messze ők a legizgalmasabbak az egész kötetben.

David narrációja állandóan félrevezetett velük illetve másokkal kapcsolatban, mert ő túl fiatal a többiekhez képest és tapasztalatlan, ez pedig nagyon érződik. Néha szívesen megráztam volna, hogy mit csinál és olyan helyzetekbe keveredett, amelyekbe én nem mentem volna bele, de a problémái alapján tudtam vele azonosulni még ha csak egy picit is. Tetszett az, hogy egyszerű a konfliktusa, életszerű ahogyan nem válik valami nagyobb gépezet részévé a hibája és hogyha elront valamit nem hozza magával a világvégét vagy legalábbis egy város pusztulását. Mert így szokott történni: az ember hibázik, a következmények pedig megtalálják - ez akár a félelem is lehet, amelyet hitelesen ábrázolt a szerző. És már csak azért is megérte olvasnom, hogy szembenézzek magammal: én vajon mennyire vagyok befolyásolható? Mennyire számítok naivnak a fiatalságom okán?

Viszont nem jött be, hogy az érzelmi oldal nem igazán került bemutatásra, mert a szerző túlságosan szűkszavú ezen a téren. Nem éreztem át David bűntudatát, csak a félelmét, de az előbbiből többet igényeltem volna - egyáltalán volt? Emellett a fiú naiv és megvezethető... ahogy Nikki is szépen jellemezte őt. A lány egyébként a kedvenc karakteremmé vált a történet során, nagyon szerettem az éleslátását. Vele ellentétben nem tudtam eldönteni, hogy szeressem-e a fiatal főszereplőnket vagy ne, egyszerűen megpróbáltam megérteni még úgyis hogy tudom én biztos máshogyan viselkedtem volna, de ez nem volt mindig olyan egyszerű mert David fiatal és nem ért az emberekhez ami egy szinten oké, ez az elnézhető kategória, de hogy nem gondolkodik azt már nehéz elfelejteni neki. Főleg a kötet közepén lévő egyik fordulópont után, amikor elveszítette a szimpátiámat is.

A többiek nem olyan erős karakterek mint a fent említett négyes, talán Nobbyban lett volna még több potenciál. Ő az aki felkeltette az érdeklődésem.

Nem igazán jött be az sem, hogy a szerző elhallgatja az információkat. Ezt már a Soha nincs vége ellőtte, hát itt szintén megjelent, például az amikor felismert valaki valamit, de az nincs benne hogy mi volt az vagy amikor tátogott én pedig majdnem felkiáltottam a buszon, hogy ,,MIT?! MIIIIT?!" mert ez sem került bele. Hát köszi! Szerencsére kitaláltam a homályban maradó infók nagy részét és egész végig jól gondolkodtam és azért nem érzek frusztrációt, mert a kötet lezár mindent, de mégis két komolyabb szál varródik el, ezért egy picit besűrűsödik az utolsó ötven oldal.

Ha ajánlanom kéne, nehéz dolgom lenne. Inkább az a fő pont, hogy valaki szeresse a lassú cselekményt, az erősen a hangulatra építő leírásokat - még ha nálam ez furán jött ki - és ne számítson horrorra, mert ez elronthatja az élményt.

A katicák éve a Gabo Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. A regény puha fedővel látott napvilágot és túl szoros a kötése, alig lehet kinyitni és rendesen olvasni.

A szerzőtől tervezem olvasni:

Some Kind of Fairy Tale

További magyarul megjelent műve:

Rémálom-világ

Egyéb:

Légyszi, légyszi változzon A gólem és a dzsinn terve!

Sorozat: Peter Grant 2.
Kiadói: Gabo SFF

Az utolsó pár olvasmányom újfent rádöbbentett pár dologra, többek között arra, hogy számomra mi az a plusz, ami miatt megszeretek egy történetet. Az első ilyen kötetem Az uralkodó volt, de arról nem igazán szeretnék hosszan értekezni mert már megtettem, de röviden a világgal / önmagával szembenálló és küzdő karakter a lényeg. A Soho ezzel szemben egy teljesen más igazságra világított rá, arra, hogy imádom a könyvbeli intelligens humort. Biztos vagyok benne, hogy ha ezek szerepelnek egy kötetben méghozzá jól használva, akkor az a mű kedvencem lesz, viszont nehéz a helyzet, mert nincs túl sok kiadás ebből az utóbbi típusból és nehéz megnevettetni engem. De hát egy ilyen akadályt Ben Aaronovitch igazán könnyedén vesz...

A London folyóit igazán szerettem és már tavaly nyár óta vártam, hogy kiadják a kettest, amire nem is kellett sokat aludni, mert ez év vége felé történt meg még ugyanabban az évben. A kettő között - az egyetlen negatívumként egyébként - van különbség, az első rész javára, mert én a Londont sokkal varázslatosabbnak, misztikum szempontjából bővebbnek érzem, de persze azt nem lehet írni, hogy a Soho nem bővelkedik varázslényekben, mert színesedik a világ ilyen téren. A történet ugyanolyan izgalmas és letehetetlen és Peternek megint több esettel kell szembenéznie: egyrészt ott van az a lény, amely megfosztja a férfiakat férfiasságuktól - csúnya módon írva: leharapja a nemi szerveiket - és ott van még egy ismeretlen is, aki a dzsessz iránt szerelmet érző zenészeket öli meg vestigiumnyomot hagyva maga után. Főszereplőknek emellett újfent tanulnia kell, néha átéget egy-két asztalt és a szerelmi életére sem mondható el az, hogy unalmas lenne, tehát zajlik az élet Londonban, a Soho feletti Hold vigyázó visszavert fénye alatt.

A másik nagy problémám a kötettel az, hogy nem tudom elképzelni hogyan lehet órákig szenvedni a melléknévragozással? Amikor én tanultam a latint még anno, akkor azt hiszem két felelés alatt bevágtam a táblázatokat, előttem mindketten egyest kaptak vagy volt egy ötös is még? Na mindegy, a lényeg, hogy nem volt ez hosszú idő és mikor pechemre szólítottak négyest kaptam egy szigorú tanárnál ennyi magolás után. Bár az tény, hogy a szükség nagy úr, Petert pedig minden más jobban leköti. A viccet félretéve - igen, beugratásnak szántam - nincs egyéb bajom a kötettel, talán csak az, hogy már megint nem értem sem az utcai utalásokat és új jellemzőként, még a zeneit sem (pl ,,atonális modernisták"), de mentségemre legyen szólva nem is igazán kedvelem ezt a stílust, így ilyen szempontból nem én vagyok a célcsoport. A dzsesszhangulat nem jött át igazán, valószínűleg ezért, nem tudtam ráhangolódni a regény füstös, bárjellegű atmoszférájára, bár lehet, hogy ehhez meg az ilyen környezetben játszódó jelenetek száma volt kevés és lehet, hogy nem is ez volt a szerző fő célja. Ám az kétségtelen, hogy ez most a dzsessz világa és azon olvasók élvezik majd maradéktalanul a kötetet, akik valamennyire jártasak benne. Akik meg nem - ahogy én - találnak más kedvelhető jellemzőt, így gond egy szál se.

A cselekmény viszont pörög, nem is tudnék olyan részt mondani a kötetből, amely ne lett volna izgalmas vagy érdekes esetleg mindkettő. Az izgalmat a nyomozás és a különféle ügyek szolgáltatják, pontosan az a két fő szál amiről fentebb írtam és ezek néha összefonódnak, Peternek pedig ide-oda kell szaladgálnia egy jó rendőr módjára, hogy kikérdezze emezt, utána meg amazt és a felettesei (nem Nightingale) kérik, hogy nézze meg van-e valami természetfelettire utaló nyom az áldozatokon. Tehát ahogy Peter, úgy az olvasók sem unatkozhatnak. Emellett még mindig érdekes a világ, bár az előző kötetből nagy kedvencem volt a folyók megszemélyesítése, de sajnos ők most nem szerepeltek annyit, például Beverley csak utalások szintjén jelent meg. A világ színesedett egyéb lényekkel és egy varázslóiskolával, amely miatt nekem Harry Potter utóérzésem volt/van és amikor nekem ilyenem támad, sürgősen HP-t kell olvasnom és mivel ezt az újrázást egy jobb alkalomra tartogatom, nem örültem neki. Mármint az utóérzésnek, különben a sulival nincs probléma, nagyon is szerettem az ott játszódó illetve a külföldi varázslókról szóló részeket, vagy ezekhez kapcsolódva azt, amikor Nightingale elmerül az emlékeiben. Egyébként pont Ő az, aki a legjobban érdekelt az első rész után és szörnyen örülök, hogy még jobban megismerhettem őt és az érzéseit is egy kicsit. Jó hát nem éppen egy mélylélektani elemzés a könyv ezen része, de ha a kedvenc szereplőmről van szó, akkor általában az elejtett félmondat is örömforrás lehet. Imádom a varázslósulis könyveket! (Ez a harmadik gyengém.)

Ha pedig már témánál vagyunk (mágia terén), meg kell említenem, hogy egy kicsit több szakszót, illetve formát vártam, meg impellót, de még mindig nem röpködnek a varázsigék olyan nagy mennyiségben, de ha választanom kéne a Sohónak egy fő műfajt az urban fantasy és a krimi közül, az utóbbit választanám, mert nem éreztem annyi vestigiát áradni a lapokból, mint az előző résznél, de hát lehet csak én voltam figyelmetlen, mert ezt nehéz kiszúrni.

Iszonyúan furán fog ez most hangzani, de azt vettem észre, hogy halk a történetvezetés, vagyis ha az olvasó nem figyel, könnyen lemaradhat. Egyáltalán nem szájbarágós a leírás és észnél kell lenni, ehhez pedig az olvasmányosság nem ad sok segítséget, mert gyorsan haladós a regény, az ilyen esetekben pedig könnyen elterelődik a figyelem és én pl. hajlamosabb vagyok figyelmen kívül hagyni több tényt is annak érdekében hogy azonnal megtudjam ki és miért okoz problémát. Itt pedig szintén nincs ok panaszra, hulla már a huszadik oldalon van, utána pedig nincs megállás és ez összekapcsolódik a cselekményességgel, így erről külön nem írnék még egyszer, csak annyit, hogy örülök mert Peter helyettem is gondolkodott és nem is igazán akartam kitalálni ki a főgonosz, én csak élveztem a sztorit.

Ám mégis, a nagy kedvencem a regénybeli szereplő humora volt illetve a szerző stílusa, emiatt szerettem igazán a Sohót, Peter egy igazán szellemes karakter, jó beszólásokkal és bizonyos mértékű szerencsétlenkedéssel,és bár az előző kötetben sokkal többet foglalkozott a tudománnyal, most is előállt egy érdekes elmélettel, de sajnos közel sem annyira mélyen és sokszor mint anno tette, viszont ez engem nagyon érdekel, így remélem a következőben ebből többet fogok kapni. (Ahogy Nightingale-ből is!) Őt egyébként még mindig okosnak tartom, a megoldásai is jók, bár kíváncsi leszek, hogy fog-e változni az események miatt. A Kaff, mint mértékegység használata pedig őrült gondolat, szakadtam a nevetéstől rajta. Lesley most kevesebbet szerepelt, de úgy érzem fog még meglepetést okozni. Ebben a kötetben nem igazán éreztem a jellemfejlődést, bár lehet, hogy ez a nem szájbarágós leírások miatt alakult így, mindenesetre sokkal többet tudtam meg bizonyos szereplőkről és a múltjukról. A kapcsolattípusok közül a romantikát kéne kiemelnem, a rendszeres olvasók (Üdv!) tudják, hogy nem igazán a szívemcsücske ha túl sok vagy túl gyors a szerelem és szerencsére itt nem okozott ez a szál problémát, gyorsnak gyors volt, de nem zavart, talán azért, mert nem kapott akkora hangsúlyt és nem a rózsaszín köd takarós-szemellenzős változata jelent meg itt. Egyébként nekem nem tűnt hangsúlyosnak a szereplők lelki élete, persze akadnak ilyen részek, de inkább a cselekményesség volt a lényeg, bár amennyi eset/ baleset/ egyéb történt, megértem, hogy erre nem volt idejük a szereplőknek.

Tetszett még az, ahogyan a szerző ötletesen oldotta meg az ismétlés általában hálátlan feladatát. Bár esetemben nem volt szükség erre, mert ritka módon még jól emlékeztem az első rész történéseire, de az ilyesmi mindig jól jön és nem is volt zavaró, így csak dicsérni tudom ezt is. Illetve bejött még a kötet sablonmentessége, a szerző okosan dolgozott, tetszett a fejlemények alakulása. Sem a főcsavarra, sem az utolsó mondatra nem számítottam, meglepett rendesen.

Valahogy mindig vizsgaközeli állapotban kerülnek hozzám a Peter Grant könyvek. Mindig szórakoztatnak és kikapcsolódást tesznek lehetővé, illetve az olvasási válságot űzik el nagy szeretettel. Remélem megmarad a kötetek ezen jó szokása! Plusz szívesen megnézném a londoni helyeket most már én is, de ha kijutok, majd muszáj lesz újraolvasnom a részeket!

Ajánlom az első részt már ismerőknek, mindenki másnak a London folyóit.

A kötet a Gabo Kiadó gondozásában látott napvilágot a Gabo SFF sorozat, illetve a Peter Grant széria második részeként 2014-ben. A borító szép lett, illik az elsőhöz!

Sorozat (kiadói): Gabo SFF

Pár hónapja bizony nekem is megakadt a szemem Tündöklő lányokon. Valljuk be, nagyon is vonzó opció az, ha egy regény által beleláthat az olvasó egy időutazó sorozatgyilkos fejébe és lelkébe. Emellett találkoztam már a Moxylanddel korábban, plusz most is tart a thrillermániám és nagyon érdekel a könyvbeli gyilkosok lélekrajza. Tehát többszörös motivációt találtam ahhoz, hogy érdekeljen Beukes műve.

A történet Harperről, a sorozatgyilkosról, illetve Kirbyről, az áldozatról, szól, akiknek nézőpontján keresztül követhettem az eseményeket Harper első olyan gyilkosságától, ahol egy tündöklő lányt öl meg, egészen a helyzet megoldásáig, amit most nem írhatok le, pszt. Kettejük, illetve még mások narrációja adja a feszültséget a könyvben és teszi érdekessé a történetet az olvasók számára. Viszont arra készülni kell, hogy bár az izgalmakat a gyilkos személye és maguk az ölések adják, elég gyér cselekménnyel rendelkezik a regény. Bármilyen történés akad, azok a váltott nézőpontú ,,egyéb" szereplőknél jönnek elő, az ide-oda ugrálás miatt pedig a történet kuszává válik, ami viszonylag követhető, de ha nem figyel az olvasó simán bele lehet ebbe kavarodni, de még hogy!

Tehát a regény egy sorozatgyilkos és az áldozatok története, ami egy klasszikus thriller felállás, mert van egy őrültünk, aki kapott nézőpontot, emellett még a sok áldozatot is megismerhettem nagyjából, ami színessé tette a könyvet és nagyon tetszett ez a mozaikszerűsége, ahogy a különféle korok embereit különféle problémákkal mutatta be a szerző és általában ezeket a részeket - hogy konkrétumot írjak, nem Kirbyét - szerettem. Ha pedig már elspoilereztem, hogy mi az amit nem kifejezetten kedveltem a könyvben, akkor beszélni kell az első problémáról, Kirbyről. Vele annyi a baj, hogy unalmas a szála és nem igazán kötött le az élete, viszont az jó, hogy nyomozgat legalább ez adja az izgalmakat nála. Ahogy a Lány a hegyennél, úgy itt is megjegyzem: túl sok a köznapiság, túl kevés a misztikum.

Itt pedig a második olyan vonás kerül elő, amely nem igazán tetszett nekem, ez pedig a válaszok hiánya és nem értem miért van ez így. Harper, a gyilkos az, aki a Ház segítségével tud lényegében bármit is csinálni és a kötet végén lévő csavar zseniális, csak nem magyarázza meg a felvetett kérdéseket. A Ház maga kész rejtély volt az olvasás során, folyamatosan próbáltam megfejteni mit jelent a feltűnése és még az is megfordult a fejemben, hogy ezt át kéne fordítani a szimbólumok nyelvére, de sajnos ötletem nincs, hogy hogyan kéne ezt tegyem, mert ha valamit megszemélyesít/tárgyiasít - pl a gyilkos lelkét - akkor sem kapok magyarázatot arra a kézzelfogható tényre, hogy hogyan utazik az időben? Miért pont őket kell megölnie? Hogyan kezdődött minden? Még a tündöklő lányok magyarázatával elvagyok, azt könnyebb kitalálni, mert arról van szó, hogy ezek az emberek különlegesek és a kisugárzásuk tündöklő vagy éppen az élethez való ragaszkodásukról lehet szó, de hogyan képes ezt észlelni a gyilkos? Azt hiszem néha túl földhözragadt vagyok, azért jó ha a szerző mindent leír és nem hagy több teret a képzeletnek, mint szükséges, mert így túl sok kérdésem marad. Attól függetlenül, hogy nem igazán bő a leírás a kidolgozás tekintetében, a könyv a Halhatatlan sötét hangulatát nagyon jól hozza.

A többi áldozat személye jelenti a színes foltokat a történetben, különben ha élhetek egy olcsó poénnal, ezek tündökölnek, a regény maradék része sajnos nem igazán jött be nekem, csak szürke foltok annyira jellegtelenek és lehet azért, mert ez így nekem kevésre sikerült. Bár ha azt nézzük, az egyéni sorsok, tehát a nézőpontok sem olyan részletesek és lehet ez a baj, mert akkor mi viszi el a hátán a regényt, ha semmiből sincs elég? Bár azért akad itt érzelem is, egynémely sztorinál elszorult a torkom, de belefért még a túlzott naturalisztikus részek miatti undor is, mert emlékszem, hogy általában a gyilkosságok leírása nem igazán részletes, tehát nem közvetít a legelső vércsepptől kezdve az utolsóig gyomorforgató módon, de egyszer igen és az én sokat próbált szervezetem ezt már nemigen fogadta be. Érdekes történet Julia Madrigalé, akinél a szerző megmutatja hova vezet a halála és hogy hogyan hat más sorsára a tragédia tovagyűrűző hatással. Azért is emelem ki az ő példáját, mert ez a kedvenc mondatom a regényből:

A szereplők közül tehát Kirbyé a legrészletesebb szál és sajnos számomra az övé többnyire köznapi, de legalább a megszállottsága és az ezzel együttjáró nyomozás ad egy kis izgalmat, bár Sherlock legyen a talpán aki ezt ki tudja nyomozni (amúgy ez az időutazás egy ideális körülmény a tökéletes bűntény elkövetéséhez, de hát mégsem az...). Azért érdekes az élete, mert az látszódik, hogyan nyomja rá az egyéni sorsra a bélyegét egy ilyen tragédia, bár őt nem igazán kedveltem meg, teljesen semleges számomra. Egyedül Dannel szimpatizáltam, aki a lány segítője és néha fékje ebben a történetben. A többiek sem igazán maradtak meg bennem, neveket egyáltalán nem csak jellemzőket tudnék felsorolni így, két-három héttel az olvasás után, és ezek közül a rádiumporos táncosnő története a legérdekesebb szerintem. Viszont tetszik, hogy mindenki kapott valamennyi helyet a könyvben, történettel és egyébbel együtt, csak ez nem elég számomra. Sajnálatomra Harper is így járt, alig tudtam meg róla valamit és pont az nem derül ki, ami a legjobban érdekel, a gyerekkori emlékei pedig újabb kérdéseket szültek nálam és nem a megoldást. Viszont tetszett az, hogy a múltból érkezvén bírálja a jövőt, az viszont nem, hogy semmi érdekes nincs benne.

A regényt a Gabo Kiadó jelentette meg 2014-ben. A borító nekem nem igazán jön be, mert utálom a babás elemeket, mindig a horrorsztorik jutnak róluk eszembe, de hát erről nem a kiadó tehet. Komolyan, mikor készültem a középfokú nyelvvizsgámra, urban legends címszóval ilyen történeteket olvastam és egyik-másik jobban beparáztatott, mint egy horrorkönyv. Azóta ez egy örökségféle nálam, ha baba van valahol és kb így néz ki, akkor én azt nagyon nem szeretem.