Ki ne hallott volna Madame Tussaud-ról, akinek világhírű londoni panoptikumában manapság turisták milliói fordulnak meg? És ki hallott már Marie Grosholtzról, a svájci származású, ambiciózus fiatal nőről, aki az 1700-as évek végén Párizsban élt? Pedig a két személy egy és ugyanaz. A tehetséges Marie nagybátyjától tanulja meg a viaszszobor-készítés minden titkát. A család panoptikumot tart fenn Párizsban, és a népszerű intézménybe csak úgy özönlenek a látogatók, hiszen ez nem afféle múzeum: itt mindig az aktuális események főszereplőit láthatják viszont, viaszból megformázva. Eseményekben pedig ez idő tájt nincs hiány. Franciaországot éhínség sújtja, a királyi családot mind hevesebb gyűlölet övezi, és rövidesen kitör a forradalom. Marie-nak, aki nem csupán a királyi családdal áll közvetlen kapcsolatban, de a forradalmi vezetők többségét, köztük Robespierre-t, Marat-t, Desmoulins-t, Lafayette-et is jól ismeri, ügyesen kell lavíroznia a napról napra változó politikai helyzetben. Fejek hullanak, tombol a terror, az emberi élet mit sem ér. A véres leszámolások közepette Marie is megalkuvásokra kényszerül, ám eljön a perc, amikor szembeszáll a kegyetlen hatalommal és csak a szerencsén múlik, hogy ez a döntése nem a guillotine alá juttatja, hanem végül is a híres Madame Tussaud-vá teszi. Michelle Moran fiatal kaliforniai író történelmi regények szerzőjeként vált népszerűvé, történetei számos nyelven olvashatók.

Mostanában a történelmi regények a gyengéim, nagyon szeretem őket olvasni és ez egy olyan lánytól, aki humános osztályban való közreműködése ellenére évekig utálta a történelmet egy nagyon nagy teljesítmény. Arra is emlékszem, hogy mikor a francia forradalmat tanultuk annyi évszámot kellett megjegyezni, hogy majd falhoz csaptam a történelem könyvet, mert sok volt (azóta visszasírom azt a kis tanulnivalót) és nagyon utáltam azt a részt. Ezután Amadeának köszönhetően megszerettem ezt a kort és a Marie Antoinette regényeket, bár itt most ő kevés szerepet játszott, de a francia forradalom annál inkább előtérbe került.

Igen kedvelt a téma, rengeteg regény és életrajz készült a témában, akár a francia forradalomról van szó, akár a híres francia királynéról, így Szerb Antal, Alexandre Dumas és Evelyne Lever a nyakék ügyet vették elő, a többiek pedig Marie Antoinette életéből készítettek életrajzi könyvet. A Madame Tussaud viszont teljesen más szemszögből mutatta be az eseményeket és így másra helyeződött a hangsúly is, egyrészt itt a központban a francia forradalom áll és eddig minden egyes olvasott regényemnél a királynő alakja volt a legfontosabb, hogy hogyan alakul az élete, mi okozta a bukását, stb. itt pedig nem.

Műfaj: történelmi regény.

A regény főszereplője az öntudatos és karrierista Marie, aki a nagybátyjától tanulja meg hogyan lehet az élő testek illúzióját viaszszobrok formájában visszaadni. Lehetne ez a történet a 18. században játszódó hogyan-valósítsuk-meg-önmagunkat-nőként-az-évszázadban-regény, de nem lesz az, mert a történelem egy viharos szakaszában járunk, a francia forradalom idején. Így a fenti terv helyett egy túlélésre játszó, szélkakas módjára forgó állapotról van szó, hiszen minden nap fordulhatott a kocka, vagy a király marad hatalmon vagy Robespierre és pártja nyer. Ebben a helyzetben kellett lavíroznia Marie-nek és családjának, ahol egy kis szívesség megtagadása vagy egy rossz szó gyakran halállal járt.

Ha röviden és tömören jellemezni kellene a regényt, akkor azt mondanám, hogy egyetlen egy történelmi könyvnél sem olvastam még ilyen átérezhető és hiteles leírást. A kötet nagyon vastag, ilyen féltégla jellegű és a forradalom eseményei durvák és azért kell hozzá egyfajta gyomor, főleg ha valaki átlagon felüli képzelőerővel rendelkezik... szerencsére (?) nekem nincs ilyen, de egy ponton nehéz volt továbblendülni, még mindig emlékszem milyen undort váltott ki belőlem egynémely rész. Nem vagyok a kor szakértője, ezért nem tudom, hogy ez írói túlzás, vagy ez is Madame Tussaud emlékiratának része, ezt inkább mondja meg a szakértő, nem foglalkoznék most ezzel. De a regény üt némely ponton.

A többi ilyen témával operáló regény, életrajz, stb. közül szerintem kiemelkedik ez a könyv és nemcsak az újfajta nézőponttal, hanem a fentebb is említett vastagsága és korrajzhűsége miatt. Az Osztrák kurvában a pornó kérdéskörét boncolgatták a királynő körüli pletykákon keresztül és ez is egyfajta új nézőpont. A Marie Antoinette című könyv a szárazsága miatt egy rendkívül unalmas, de jó alapozó életrajz és ez inkább egy tucatkönyvnek számít. A Királyné lettem a Tericum kiadó jóvoltából jelent meg és az egy sorozat első része volt, összevethetetlen a mostani könyvvel, hiszen az a kötet az Osztrák nő életével foglalkozik, ez pedig Marie-vel, a későbbi Madame Tussaud nevű viaszszobrásszal. Az a tapasztalat pár könyv alapján - majd később lesz egy poszt erről, hogy jól gondoltam-e - hogy a királynő alapján könnyebb megfogni a történelem ezen részét, kevesen próbálkoztak a nép szemszögét is bemutatni mindezt úgy, hogy az pártatlan maradjon a könyv végéig, legalábbis nekem ez volt az érzésem. Ahogy a királyi család is szánandó és hétköznapi volt, a nép okai is érthetőek, az írónő nem törekedett arra, hogy az olvasót egyik vagy másik oldal mellé állítsa, legalábbis engem nem sikerült semerre sem lendíteni, csak a szószólók ellen. Plusz a kívülálló szemszöge elég nagy kép festésére alkalmas, a világbemutatásra több lehetőség adódik.

A további híres alakok felvonultatásában is egyedit kaptunk, sokkal közelebbről is megismertem Robespierre, Danton vagy de Sade márki karakterét.

A prológus kezdetben nem győzött meg, nekem nagyon összecsapottnak hatott, de utána szerencsére ez eltűnt. Valamikor hónapokat, valamikor csak napokat ugrunk a történetben, de sosem hat töménynek egyik fejezet sem.

A könyv majdnem a forrongásnál kezd, a nép türelmetlen, éhezik és változást akar, Marie Antoinette életében a nyakék-ügy után vagyunk, amikor már népszerűsége igencsak megcsappant; a forradalom szempontjából jóval a rendi gyűlés összeülése előtt. A nép szószólói nagy dolgokat várnak ettől, többek között Camille és Robespierre is. Marie a könyv elején Rose Bertinhez, a királyné öltöztetőjéhez fordul segítségért, hogy a panoptikumuk népszerűsége növekedjen a királyné látogatása által. Eközben pedig szalonjukban a harmadik rend képviselőinek adnak vacsorát, így a kezdetektől a gócpontban vannak és kétszínű játékot játszanak.

Marie egy nagyon erős karakter és emberi is. Jó szíve van, de folyamatosan a számító gondolkodásmódját olvashatjuk, a karrierjét a házasság elé helyezi és független akar lenni. Viszont amikor jól kell dönteni, bátran teszi. Curtius nagybácsikájával (itt bonyolultabb a viszony köztük, maradjon inkább ez a kifejezés) folyamatosan lavíroznak és a túlélésre és a bevételre játszanak. Mikor a királyi család a nép kegyében volt, három termet is szenteltek nekik. Amikor az emberek elfordultak az uralkodóktól, akkor a szószólók viaszszobrai kerültek a főbb helyekre és fő hírforrások ők lettek az emberek számára.

Henri lett a kedvencem ebből a kötetből, tetszett az, hogy tudós létére érzelmesebb volt, mint a lány. Ő higgadt és megfontolt ember.

A többiek közül Robespierre az, akit kiemelnék. Emlékszem, hogy igencsak negatív kép él róla a történelem emlékezetében, itt sem volt másképp. Ő az az örökké paranoiás, önámító ember, aki a saját barátját is elárulná, ha bármi olyat mondana, ami neki nem tetszik. Bevallom, nekem a történelem könyvekből is ez maradt meg.

A többi politikus, újságíró és zuglapíró között nem sok jó emberrel lehet találkozni, mindegyikük hazudik a nézettség miatt, egyáltalán nem szimpatikus karakterek, például Camille-t sem szerettem a tudatlansága miatt, pedig ő jót akar, csak rosszul teszi.

A királyi családról pedig enyhített képet kapunk, ugye a Királyné lettem c. regényben Lajos eléggé puhánynak mutatkozott, itt pedig ő nagyon kevés szerepet kapott. Marie Antoinette is, de az ő neve többet röppent fel és itt is butuskának ábrázolva és mindketten áldozatul estek a nép ellenszenvének, inkább a rosszindulatú pletykákat ismerjük meg, pont úgy, ahogy a nép is.

"És a nép, az istenadta nép" a birka módjára menetelő, királytdöntő, bámész szemekkel bámuló ingatag, média által befolyásolt emberi anyagból gyúrt tömeg, milyen is lehetne? Ez a történet akár ma is játszódhatna, csak modernebb eszközökkel, nem?

Találtam a könyvben egy érdekes gondolatot is a gonoszságról. Az a durva, hogy pont az egyik órámon volt szó de Sade márkiról és a gonoszságról, pontosabban arról, hogy miért ilyen sikeres az erőszak a különféle alkotásokban? Elhangzott az, hogy a gonosz bennünk él, azzal, hogy olvasunk róla, átéljük és ez egyfajta megkönnyebbüléssel jár, hogy részese voltam, de mégsem. Mert nem követtük el az adott bűnt, a lelkiismeret tiszta maradhat és ez morálisan megtisztító hatású.

A kötet elrendezése nagyon szép, minden fejezet elején egy kis szemelvény található a korabeli újságokból, vagy híres személyektől idézve. Amit nagyon vártam, az a végén lévő történelmi jegyzet volt és sajnos elég rövidre sikerült.

A borító nekem nem tetszik annyira, az angol fedő is ugyanez. A Geopen kiadó adta ki 2012-ben.

Értékelésem: 5 viaszszobor az 5-ből.