A Bábel fiai 2014-ben jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában. Egy magyar írónő fantasztikus könyvéről van szó, a szó mindkét értelmében. Azért szerettem volna először elolvasni a kötetet, mert nagyon érdekelnek a bibliai történeteken alapuló regények és mert egy magyar műről van szó.

A történet két dimenzióban (?) játszódik, egyrészt az ókori Bábelben vagyunk, ahol épül a torony és Arzén gondozza a rá hagyott örökséget. Másrészt pedig a jelenkorban Dávid küzd a mindennapi életben és megpróbálja feldolgozni, hogy fokozatosan elveszíti a látását, pedig festőként nem engedheti meg ezt magának. A furcsa álmai hatására pedig nem tudja kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy a torony műve a mostani rossz állapota.

Bevallom - nem is kell mondjuk annyira vallanom, de mindegy is - nagyon szerettem ezt a regényt. Lehetséges, hogy pont azért voltam olyan szigorú a Bábel fiai olvasása után a Búcsúzóul örökké kézirattal, mert Anita egy nagyon erős hatású könyvet írt. A kötet befejezése után is azt vettem észre, hogy ahelyett, hogy bejegyzést írnék csak merengek és gondolatban újra Bábel utcáit járom, nézem a munkásokat és figyelem az épülő tornyot. Emellett pedig az olvasás közbeni minden pillanatomat és gondolatomat is lefoglalta a mű és ez vitt egyre tovább és tovább, emiatt nem tudtam letenni egy percre sem. És nem is tudom mit kívántam, azt hogy legyen gyorsan vége vagy azt hogy ne? Hogy minél gyorsabban megtudjam hogy végződik a történet, amelynek minden sorából árad a torony ereje vagy élvezzem ki, hogy egy ilyen jó könyvet olvasok és hagyjam hogy Anita kénye-kedvére befolyásoljon érzelmileg?

Az előbbi győzött, nem bírom a feszültséget.

A legjobb az volt, hogy végig izgultam és aggódtam a szereplőkért. Emlékszem még a Csodaidők sorozat egy bizonyos kötetére, amely után úgy éreztem magam mintha Eta kitépte volna a szívem, majd utána a földre dobta, megtaposta, arrébb rúgta és otthagyta volna az úton. Bár ezt a szintet Anita nem érte el, de egy csúnya szó tőlem is kitelt a regény egy bizonyos részénél, nem számítottam rá és ha pontoznék már csak ezért is megkapná tőlem a maximum csillagszámot, mert engem nem könnyű meglepni. Egyúttal ismerős volt a rántás, Anita nem ment olyan messzire mint Eta, de azért megpróbálta kirángatni a szívem és most örülök, hogy a szerző mégsem erre törekedett és nem taposott meg, mert ha ez a célja, ő is simán a földbe döngöl érzelmileg.

Sokan panaszkodnak amiatt, hogy a kötet kegyetlen. Én úgy érzem, mintha egy teljesen más könyvet olvastam volna, egyáltalán nem tartom a Bábel fiait annak, csak van egy hangulata, amely hatalmába keríti az embert. Figyeltem is erre és szerintem egyáltalán nem volt sok a kivégzés, úgy értem, hogy nem sokszor volt bemutatva  és pont akkor folyt a vér, amikor kellett. Egyúttal nagyon realisztikusra sikerült a bábeli rész az emberek gondolkodását tekintve is. Emellett pedig Anita leírásai fantasztikusak és ettől olyan erős a kötet atmoszférája.

A regény olvasása előtt azt hittem, hogy Anita nem fogja a szereplőivel kimondatni az egyes embereket mozgató célokat, de szerencsére nem ez történt és egy kicsit meg is lepett.

Tehát a regény egy valláskritika, amit a szereplők is kimondanak. A torony építése a jó szándékkal kikövezett tömegmanipuláció. A torony pedig azt akarja, hogy megépítsék és az csak áldozatok útján sikerülhet.

Tetszik a világ mágiája, amely áthatja az ott élőket és kihat a jelenükre is. A legerősebb a torony, amely akár egy másik világba is kifejti hatását, megválasztja a maga bajnokát. Bár a fantasy kategóriához képest nincs telezsúfolva minden jóval, mert a szerző megmarad a toronynál és a bábeli világnál. Nekem nagyon nehéz elfogadni a fantasy műfajos besorolást, annyira élethűre sikerült a regény.

A Bábel fiai nemcsak a hangulatban, hanem a karaktereiben is erős. Arzént én nagyon szerettem a saját elveszettségével, a nehéz teherrel, amit örökségként kapott a nyakába a prófétának kikiáltott apjától és az emberiességével is. Drukkoltam Lívinek, hogy minden vágya teljesüljön, viszont nem szerettem Dávid önzőségét, amely nem engedett neki mást látni csak a saját vakságát, tehát ténylegesen és más bajára is vak volt. A kötetben fontos szerep jut a kapcsolatoknak, amelyek sokfélék és szerencsére kidolgozottak. Láthatjuk az Arzén és apja, a Lívi és Dávid illetve Arzén közöttit is többek között. Egyikük sem idealizált, mindenki emberi és minden tettnek megvan a miértje ebben a regényben.

A mű végére a feltett kérdések eltűnnek, a válaszok előkerülnek és mindent megértünk. Szerencsére nem bonyolult a kötet szövése, sokkal nehezebb nyelvezetű könyvre számítottam, de így jobban jártam. Nem nagyon tudok részeket kiemelni, mert most az egész regény tetszett és nincsenek külön kedvenc egységeim.

Azt hiszem nemcsak a Bábel torony helyeződött át a Bábel fiaiba, hanem egyéb bibliai utalásokat is találtam, bár ezt nem tudom mennyire igaz, vagy csak én képzelem bele az Ábrahám - Izsák történetét? És a csókét? Vagy a vándorlást?

Összességében egy nagyon jó regényről van szó, Mostkát Anita iszonyúan jól ír és egyet biztosan tudok: szeretnék még tőle olvasni. Ha receptkönyvet ír, akkor azt is.