---

>> Itt található az esemény facebook oldala <<

Sorozat: -

Janne Teller Semmi c. művével már régóta szemezgetek, hiszen nagyon érdekelnek engem a komoly témák és annak a könyvnek a fülszövege egy kincsesbánya ilyen téren. Fel is raktam az idei listámra, a várólistámra, meg minden elérhetőre, ami a jövendőbeli olvasmányaim címeihez kötődik még. De mielőtt elkezdhettem volna azt, az idén megjelent a szerző új regénye és egyből megtalált a Minden, amely hasonlóan érdekes témákat jár körbe, mint Janne Teller másik műve. Engem a fülszövegből inkább ez a mondat fogott meg: ,,Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?"

A Minden egy aprócska könyv, novellafüzér, amely a komoly témákat előszeretettel használja a kis terjedelmű írásaiban. Az írónő elmondása és az olvasásomhoz kötődő bizonyítékom alapján Ő az erőszak témáját járja körül ebben a kötetben, röviden tárgyalva őket és ezzel is kérdéseket vet fel az olvasóiban. Ha ezen kívül muszáj lenne közös pontot találnom azt írhatnám, hogy mindegyik történet elgondolkodtató, vagy éppen kényelmetlen és feszült érzést okoz. A novellák általában rövidek és lassan nyílnak ki, mint például az első ilyen rövidebb egység (a Miért?), vagy éppen egy apró történetet mesélnek el, amelyek lehet hogy túlzóak, de itt nem az a lényeg, hogy tárgyilagosan minden a helyén legyen, hanem az, hogy a szerző megdöbbentsen és hogy gondolkodásra késztessen. Észrevettem még ezen kívül egy fokozatosságot is, mert azt figyeltem meg, hogy a kis egységek a könyv utolsó oldalához közeledve egyre durvábbak és sokkal jobban hatnak. Jó persze az első, a Miért? sem egyszerű, sem pedig habkönnyű témájú, de mégis számomra pont a művek szerkezete és a mellbevágó üzeneteik miatt az utolsó két novella az igazán ütős (erről később írok, de ezek pont a szokatlanságukkal vágnak oly nagyot). Illetve az utolsó, a Minden, másabb, mint a többi és számomra ez képezi a kivételt, hiszen egy személyes élményt adott vagyis úgy éreztem magam, mintha a szerző lelkében vájkáltam volna egy keveset.

A történetek sokféle témával dolgoznak, mert például a Miért?-ben egy feltételezhetően rendőrtiszt és egy fiatal beszélgetése a cselekmény. Itt előkerül a gyilkosság kérdése és valamilyen szinten a generációs különbség is - így már értem milyen idegesítő a Te ezt nem értheted meg mondat, mert engem is halálra idegesített, a poén az egészben pedig az hogy tényleg nem értek semmit, főleg mert nincs igazi magyarázat. Itt és a későbbiek során is fejencsapott az a felismerés, hogy lehetséges, azért nem tudok konkrétan véleményt formálni mert a szerző nem oszt meg minden információt az olvasójával, sokkal inkább hagy nyitva mindent annak érdekében, hogy ne lehessen tisztán egyik vagy másik fél mellé állni. Bár lehetséges, hogy alapból velem volt itt a gond, mert nekem ennyi infó nem elég ahhoz, hogy elítéljem egyik vagy másik felet, igyekszem minél tisztábban látni és csak végkövetkeztetéseket levonni.

Ezzel szemben a második novellában eleget tudtam meg az állásfoglaláshoz, amely az első után sokkal jobban tetszett, ez pedig az Ahogy úgy ringatják... Itt egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni az etnikai csoportok viselkedéséről és folyamatosan eszembe jutottak azok a viták, amelyeket egyetemen folytattunk le, vagyis a második, társadalomföcis terepgyakorlaton amikor már végre nem kívántam pokolba az összes hülye hegyet és dombot, de erről most nem írnék bővebben. Ebben a novellában tetszett a nem szokványos nézőpont, na meg a csavaros tanulsága is. De a lényeg: az utálathoz nem igazán kell sok indok és a kivagyiság egyik fontos alapköve a hepciáskodás és az ,,én jogaimmal" való dobálózás. Ennek a novellának a narrátora unszimpatikus és egy olyan hangnemet üt meg, ami megengedhetetlen embertársainkkal szemben.

A következő két novella A török szőnyeg és a Sárga fény nem igazán a kedvenceim, mert az elsőhöz sajnos nem vagyok fejben elég felkészült és itt jön elő a fentebb is írt tanulságom, tehát az, hogy a szerző nem ír le mindent, mert hagyja az olvasót gondolkodni. Itt már nagyobb a baj, mert nem vagyok pszichológus és igazából csak elméleteim vannak, amelyek nem biztos, hogy helytállóak. Lehetséges, hogy a csalódás nyilvánul meg így? Vagy a harag forr a szívben és ez vezet a végéhez? Vagy csak a tehetetlenség? Esetleg az, hogy valami kibillent az egyensúlyából és ezzel akarta a szereplő ezt visszatenni? Érdekes kérdések, de biztosat sajnos nem tudok. Ezzel szemben a Sárga fény miatt dühös vagyok a szerzőre, ebben pedig konkrétan az utolsó sor a ludas: miért vont be ezzel? Miért kellett osztoznom a szereplő nyomorán, úgy hogy nem is tudok segíteni rajta? Emellett az odáig vezető út számomra túlságosan szélsőséges és nem tudom elképzelni, hogy idáig fajuljon el a félreértés, így nekem ez a történet nem igazán tetszett pedig a felvetett rabszolgaság vs munkahely kérdés egy ígéretes kezdetet jelentett.

Ezzel ellentétes az utolsó előtti sztori, a Nyalóka, amely az egyik kedvencem. A történet mélyebb, mint azt az olvasó, jelen esetben én, vártam volna, ezért a hiteles-e vagy nem, megtörténhet-e vagy nem kérdések teljesen lényegtelenek. Egyrészt mivel novella, nem igazán lehetnek olyan mélységei a történetnek, mint egy regénynek, de az egész könyvben ennél éreztem a legkomplexebb szerkezetet, bár az eddigiek sem voltak egysíkúak. Adott egy kisfiú, akinek egy fa a barátja és már ez elmond egy csomó dolgot a szereplőről, de ha ez nem lenne elég, itt van ez a mondat is:

Ezt a bekezdést spoileresnek jelölném, mert elemeztem egy kicsit a novellát, és utalgattam, de konkrét dolgokat nem osztottam meg, így ha ez nem jelent gondot nyugodtan olvasható a szokásos módon:

A Míg a halál el nem választ illetve a Madarak, virágok, fák című történetek már másabb kategóriába esnek, mint a Nyalóka, de mind a kettő tetszett nekem. A Míg...-ben megmarad a szokatlan nézőpont, illetve újra visszakanyarodik a gyilkosságban kiteljesedő erőszak témájához. Felvetődik a halálbüntetés kérdésének jogossága - ez pont aktuális hazánkban - és hogy lehet-e ítélkezni mások felett. A novella ad egy szempontot, de csak egyet, én pedig úgy érzem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Hosszabb intervallummal sokkal jobban hatott volna rám, így ennek ez az egyetlen hibája. A Madarak, virágok, fák inkább az első novellára hasonlít azt nézve, hogy lassan nyílik ki és ugyanilyen sebességgel vonja be az olvasót a világába, vagyis majd megőrültem a sok utalástól és attól hogy csigatempóban derülnek ki a dolgok. Ami először önző hozzáállásnak tűnik, az később kibomlik és a rasszizmus elleni érvelésbe fordul át. Aki tönkreteszi mások lelkének kertjét, ne is várjon mást, de ott a kérdés: tényleg ez a megoldás? El lehet ítélni valakit azért, mert a harag vörös és forrásban lévő anyaga a szívből ágazik ki a végtagok felé és így készteti azokat cselekvésre? Szabad-e ütéssel felelni ütésre?

Az utolsó novelláig viszont úgy gondoltam, hogy azért lett a Minden a cím, mert a szerző elég sok mindent rakott bele ebbe a kötetbe, hiszen számos problémát érint, de főleg az erőszak többféle arcát mutatja meg, ehhez a témához pedig mindent leírt, amit szeretett volna. Erre az utolsó egység cáfol rá, a Minden, amely egy író gondolatait, mindennapjait mutatja be egy kicsit furán, a fenti idézet beszédes ilyen téren. Hozzám ez került a legközelebb, mert egy egészen különleges és személyes élményben volt részem ezáltal, még abban az esetben is ha a szerző nem magáról írt, bár én nem ezt gondolom, mert ahhoz túlságosan intim pillanatokat osztott meg velem Teller. Olyan volt, mintha a szerző mellém ülve elárulta volna nekem a legszemélyesebb gondolatait. Az író képe magáról / valakiről nem feltétlen egy álom, mert ez az alak csak a történeteinek él, mással nem szeretne foglalkozni és minden egyéb, amivel törődnie kell és fontos ahhoz hogy ne haljon éhen csak nyűg. (Én meg a blogolás, üdv a világomban! Néha én is ilyen elvetemült vagyok.)

Főleg a nyitott történetek miatt a szerző feladja a leckét az olvasónak, hogy gondolkodjon rajtuk ha tud. Az egyszerűség ellenére itt bizony szükség van értelmezésre és ezért tartom jó ötletnek az Utószót. Jó olvasni Janne Teller szavait és ahhoz hozzátenni, na meg kötözködni vele egy kicsit.

Végül is akkor mi a Minden? A lélek, a tűz, a lelkesedés? Vagy a történetek varázsvilága, amely ott lüktet mindenkiben de a mintha-világ legtöbbször eltakarja?

A kötet a Scolar Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2015-ben, keményfedeles kiadásban. Nekem leginkább a fólia nélküli borító teszik, a fával.

A szerző egyéb, magyarul megjelent művei:

Hasonló művek:

Sorozat: Einar 1. (külföldön: 4.)

Teljesen odavagyok a krimikért és a thrillerekért. Mondhatom úgy is, hogy bármi érdekel, aminek a fülszövege hullát és egy hozzá társuló gyilkost ígér (akinek profilja izgalmas és jobb esetben kontrasztban áll a vele szembekerülő nyomozóval / egyéb szereplővel illetve a kettejük között húzódó törésvonal adja a regény izgalmas és feszült helyzetét), legalábbis így van ez a számomra ideális esetben. Emellett nagyon szeretem az északi irodalmat, történeteket, meg azt az egy darab vloggert, akiről tudom, hogy svéd (PewDiePie), így nem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb olvasni fogom-e a kimondhatatlan nevű szerző könyvét.

Érdekes, hogy mostanában lassú thrillereket fogtam ki a megjelenések folyamából (vagy ez most a fő trend) és ebbe a kategóriába esik A boszorkány ideje is, amelyben egy újságíró mindennapjait követhetik nyomon az olvasók. Einart kihelyezik vidékre tudósítani, aki magánya és korábbi szenvedélybetegsége elöl a munkába menekül. Ám a vidéki élet sem unalmas, mert a helyi édességgyár vezetőjének felesége meghal egy kalandtúra közepén, ami látszólag egy tiszta ügy, de ekkor a nő anyja felhívja Einart az idősek otthonából, hogy bejelentse: gyilkosság történt, az újságíró pedig beleveti magát az ügybe. Az állóvizet pedig egy másik - eltűnéssel kapcsolatos - ügy kavarja.

Magyarként szörnyen nehezen szoktam meg ezt a sok izlandi nevet, de semmi gond, az orosz realizmus könyveinél illetve a Vörös és feketénél forradalmasított módszeremmel hamar túllendültem a nemzetközi nehézségeken, mert mindig az első pár betűt jegyeztem meg, így Einar is valami e betűs volt majdnem a kötet végéig, bár ez még könnyűnek számított. Hiába, ezért is szeretem az északi regényeket, tesztelik a memóriám vagy a problémamegoldó képességem! De viccet félretéve kicsit sok volt már a jóból, bár én Battle Royale-on nevelkedtem és ahogy a BR esetében, úgy itt is fennállt a helyzet: akit ismerni kellett, annak a nevét szinte egyből megjegyeztem, pluszt azt is, hogy ki kicsoda és nagyjából mi jellemző rá.

Ha pedig az olvasó túljut a fenti nehézségeken, egyből az első tragédiánál találja magát és rájön, hogy nem ez lesz az év legizgalmasabb regénye, de sebaj, van itt még érdekesség. Ilyen például a főszereplő pasi, aki újságíróként találkozik a bűntényekkel, balesetekkel és ez egy jó nézőpont, mert még nem követtem végig így egy gyilkosságot. A szakmabemutató részletesre sikeredett a munkahelyi rivalizálásokkal, a főnökség által megkövetelt dolgokkal, de nemcsak ennyi az egész, hanem ott van még a nyomozás is, meg az ahhoz kötődő interjúk, beszélgetések, illetve a téglával való információcserék, amelyek miatt simán megbocsátottam a cselekményszegénységet.

Emellett az egyre melegebbé váló időjárás miatt sokkal inkább át tudtam érezni a kötet tavaszhangulatát, így egyáltalán nem borzongtam, csak azt éreztem, hogy mennyire is szeretem a húsvéti időszakot (még akkor is ha inkább a telet preferálom). Az ilyen pedig csak egyet jelenthet: A boszorkány ideje egy tavaszi regény! Ám nemcsak ennyi a svédcsavar, mert a fenti érzések ellenére a kötet felkeltette a gyanúmat és egy perc nyugalomban sem hagyott, mert én bizony éreztem a barátságtalan és baljós hangulatot, de hogy a magánéleti dolgaim miatt vagy azért, mert a szerző ilyen színekkel festett, azt nem tudnám megmondani. Árad a lapokból valami melankólia, közben süt a nap, jó idő van, de mégis érezni azt a tipikusan északi hangulatot, ami miatt imádom ezeket a regényeket.

Sajnos viszont hiányom is akadt, meg egy valamit nem értek: a fülszöveg alapján - a boszorkányrituálés idézetre gondolok - ennek egy természetfölöttis műnek kéne lennie és mégsem az, pedig majdnem az utolsó oldalig vártam valami misztikusságra vagy boszorkányra. A rúnák magyarázatánál úgy tűnt, hogy itt elkezdődött valami, ami kb egy fél fejezet múlva abbamaradt, pedig nagyon sok reményt fűztem hozzá. Tehát nincs misztikum, nincs egy valamirevaló banya sem, viszont van helyette izlandi politika, probléma, településfejlesztés (ezt szerettem a szakmámból kifolyólag), valamennyire a vidék és a főváros párhuzama, és újságírói szakmabemutató, de arról már fentebb írtam. Ez a pár mellékinformáció nem olyan részletesen kerül be a kötetbe, de mégis szerepelnek valamennyire és nagyon élveztem, hogy minél többet megtudhatok Izlandról.

A cselekmény lassan hömpölyög és néha azt éreztem, mintha a főszereplővel együtt csak arra várnánk, hogy valami indítsa be végre az eseményeket. Azt viszont nem írhatom, hogy Einar nem aktív, mert a magánéleti válsága elöl a munkájába menekül, tehát akad itt rendesen nyomozás és rohangálás, de egy ügynek néha holtponton is kell lennie, ahogy ebben a kötetben párszor előfordul. A második, vagyis az igazi ügy későn jelenik meg (kb. a századik oldalnál), amitől izgalmasabb lesz a kötet, már csak azért is, mert az egyik fontos szereplő személyiségének rekonstruálása történik és minden ilyen témáról szeretek olvasni. Egyébként a lélektani kategória nem véletlenül szerepel a lenti adatdobozban, mert a történet egy ponton átmegy betegségjellemzésbe és szó esik a hipochondriáról, a függésről és a nárcisztikus jellemekről is.

A karakterek közül a főszereplő a legizgalmasabb személyiség. Einarnál a munkája és a boldogtalan élete a lényeg, de amúgy benne a cinizmusán, az élvezetes narrációján és a vicces beszólásain kívül azt bírom igazán, hogy életképes és hogy küzd azért, hogy ne gyűrje le őt az alkohol, plusz megfelelően tud különféle szituációkra kérdezni. A többi karakter is érdekes valamilyen szinten, főleg a második eset főszereplője, akiről spoiler lenne bármit is írni, így nem teszem meg,

A történet, mint krimi, nagyon jól megállja a helyét, bár sejtettem a dolgokat, de a szerző a kötet végén olyan csavart vitt a történetbe, hogy csak pilláztam a jól ismert módokon. A lezárás nekem nagyon bejövős és nem szokványos egyáltalán, nem is gondoltam volna ilyesmire, így már csak ezért is megérte olvasnom. Azt hiszem többről nem is érdemes írni, itt a kedvenc idézetem a regényből:

A boszorkány ideje című kötet a Scolar Kiadó gondozásában látott napvilágot 2014-ben, az Einar-sorozat első, külföldön a negyedik részeként és nagyon várom a továbbiakat, mert egy ilyen találékony szereplőről jó olvasni. A kötet borítója annyira nem jön be, olyan semmilyen szegény, viszont a kiadása szép.

A Scolar Kiadó várható megjelenései:

Március:

• Lótolvajok (2009), 
• Átkozom az idő folyamát (2012)

Az igazi siker Petterson számára a Lótolvajok 2003-as norvégiai megjelenése után érkezett el. A regényt többek között angol, német és francia nyelvre is lefordították. Norvégiában elnyerte a Könyvkereskedők, illetve a Kritikusok Díját, megkapott több francia elismerést és az IMPAC díját, megelőzve olyan neves írókat, mint Salman Rushdie és J. M. Coetzee. A könyvet 2007-ben a New York Times az év öt legjobb szépirodalmi műve között tartotta számon. Az Átkozom az idő folyamát című, 2008-ban megjelent regénye szintén jelentős irodalmi sikert aratott: az Északi Tanács irodalmi díjával és a neves norvég Brage-díjjal tüntették ki.

---

Janne Teller – Minden (A Semmi szerzőjének új novellás kötete)

Várható megjelenése: 2015. március 12.

Kategória: skandináv irodalom (dán)

Tartalom:

Janne Teller elsősorban fiataloknak szóló népszerű és sikeres könyvei élénk vitát kavarnak a világban. Elég, ha csak a Semmi körüli nemzetközi botrányokra gondolunk (a ma már kötelező olvasmánnyá avatott regényt először betiltották még a toleranciáról híres Dániában is!). A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek. Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel, és állásfoglalásra kényszerít. Minden egyes novellában döntenünk kell helyes és helytelen, jó és rossz között.

„Úgy tűnhet, az összes írás középpontjában az erőszak áll, noha az csak a felszín. Az számít, mit mutat meg, mit hoz felszínre az erőszak. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy minden történet arról szól, hogy eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba – egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.” 

– Janne Teller

Janne Teller Magyarországon megjelent írásai:

• Semmi (2011) 
• Ha háború lenne nálunk (2012)
• Ahogy úgy ringatják a csípejüket… (kortárs dán novellák – címadó mű) (2012)

A szerzőről:

Az osztrák-német felmenőkkel rendelkező dán írónő 1964-ben Koppenhágában született. Eredetileg közgazdaságtant és jogot tanult, majd az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott szerte a világban. Munkája során olyan veszélyeztetett térségekben is tevékenykedett, mint Tanzánia, Mozambik vagy Banglades. 1995-ben hagyott fel szakmai karrierjével, hogy teljesen az irodalomnak szentelje magát. Életét jelenleg Koppenhága, New York, Milánó és Párizs közt osztja meg.

Több esszé, novella és tanulmány után debütáló regénye, a modern északi saga stílusában elbeszélt Odin szigete 1999-ben jelent meg. Azóta számos sikerkönyvvé vált kötetet publikált. Leghíresebb műve, a nagy port felvert Semmi (Intet) nem egyszerűen ifjúsági regény, hanem súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgató mű. Hatása példátlan volt Dániában: eleinte betiltották az iskolákban, majd a megjelenést követő évben (2001) váratlanul elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját – azóta kötelező olvasmány. A botránykönyv nemzetközi bestseller lett; 2008-ban megkapta a legjobb ifjúsági regénynek járó francia díjat (Le Prix Libbylit). Dániában, Svédországban, Finnországban, Norvégiában és Franciaországban színdarab formájában is előadják.

Teller Minden című novellagyűjteménye 2013-ban jelent meg Dániában, s nemcsak hazájában, hanem Németországban is nagy sikert aratott.

---

---

Karafiáth Orsolya verses kötete

---

---

Méhes Károly – Néma galambok utcája

A szerző két, tényszerűen önéletrajzi regénye (Túl élő – 2009, Hegymenet – 2011) után egy irreális eseményekkel teli, mégis a legmélyén a lehető legvalóságosabb történet a Néma galambok utcája. Porr Benedek negyvenöt éves, anyja egykor ideggondozóba került, apja, akinek örökét viszi tovább történelemtanárként, igazgatója volt annak a gimnáziumnak, ahol most ő is tanít, de már nem él. Felesége jó ideje Angliában dolgozik – vagyis egyedül van, igazából csak magáért tartozik felelősséggel.
Hírét veszi, hogy egy volt osztálytársa meghalt, nem sokkal azután, hogy ők ketten – sok-sok év után – újból találkoztak, és felmelegítették régi, gyerekkori barátságukat. Hősünk rádöbben, hogy mindez vele is egyik napról a másikra megtörténhet, és kétségbeesik a gondolattól, mennyi minden nem tett még meg az életben. Vajon mennyi ideje van még rá, hogy megtegye ezeket? Holott nem nagy dolgokról van szó, csupán apró, valahai vágyakról, melyek elsüllyedtek benne, de mégis kínozzák valamiképp. Úgy dönt, hogy egymás mellé rakosgatja ezeket a vágy-mozaikokat: felkeres embereket, megtesz bizonyos dolgokat. Kihasználja az idejét.
Ekkor kapóra jön a halott osztálytárs élettársának kérése: menjen el egy barátnőjéhez, Marához Győrbe segíteni. A feladat szürreális. Mara hétéves kislánya sok évvel korábban vízbe fulladt. Az asszony azóta halott lánya emlékének fogságában él. Életét a kislány életét végigdokumentált naplók szerint pergeti, hétéves ciklusokban. Ám van néhány napnyi „lyuk”: a vízbe fúlás dátumától a megszületésig. Ezt az időszakot eddig – két ízben – István élettársa töltötte barátnője mellett, de most a gyász miatt erre képtelen.
Elutazik Győrbe, ahol különös időszak veszi kezdetét. A teljesen ismeretlen Mara mellett voltaképp annak rég elvált férjét kéne alakítania, miközben – legalábbis Mara képzeletében – velük van még a gyerek is, Sárika. A régi napló lapjain szereplő bejegyzések szerint telnek a napok, egyszerre a múltban és a jelenben, és ezalatt Porr Benedek egyre távolabb kerül saját életétől, illetve belefolyik egy új, saját életbe.
Ezzel még koránt sincs vége Benedek történetének: az élet-kaland egy autóstoppos úttal folytatódik, majd egy gyilkossági kísérlet után hősünk Tiszta István kastélyában találja magát…

---

Száraz Miklós György – Lovak a ködben

Egy felvidéki kislány kalandjai az ezredforduló Budapestjén. Egy egyetemista lány tanulóéveinek története. És egy nagy szerelemé. A lány tizennyolc évesen érkezik felvidéki városkájából, és már az első nap összetalálkozik leendő szerelmével. Mondhatnánk azt is, hogy kettejük néhány bolond szerelmes évének krónikája ez a könyv. De akkor nagyon is keveset mondanánk. Hiszen a két ember közös sorsa mögött ott örvénylik és gomolyog a múlt. Két család, két csonka család sorsa is kirajzolódik ebben a sodró, hömpölygő, napsütéses és zivataros könyvben. Az országé. A nemzeté. Álmok és ábrándok, szomorú és vidám, szívszorító és kacagtató emlékképek, napsütött vagy ködbe vesző történetek színes forgataga ez a kitűnő regény. Egyszerre derűs és szomorú, és persze melankolikus is. Keserédes, miként maga az élet. Megríkat, aztán újra megnevettet. A végére megtanulunk egyszerre sírni és nevetni. Az Ezüst Macska szerzője ismét varázslatos világba kalauzolja el olvasóját. (moly.hu)

---

Szvák Gyula (Kvász Iván) – Tréflidolog

Tréfadolog – ez is lehetne a kis kötet címe, ha nem baloldaliságról, zsidóságról, ruszofíliáról, ha nem az emberarcát nem lelő államszocializmusról vagy perifériás kapitalizmusról szólna. Persze, nem tudományosan, hanem egy bizonyos Hirsch Jenő élményeinek kavalkádjából elő-előbukkanva. Személyes történetek laza füzére ez, amely hol méla búval, hol kültelki vagánysággal, néhol harapós, máshol megértő iróniával, de kellő távolságtartással idézi fel az utolsó fél évszázad történéseit – alulnézetből, ahogy azokat egy kőbányai srác, egykori Fazekas-diák, majd egyetemi tanár megélte.

---

Jolsvai András – Holnapra jobb lesz

A Vova – azaz Vorosilov – névre hallgató vaddisznó békésen szundikál az akáctelki kiskocsma előtti dagonyában, miközben a nagyföccsre betérő hajdani horthysta katonatiszt – aki mostanság inkább parkőrként keresi a kenyerét –, a szükség esetén besúgóként „munkát vállaló” kocsmáros, a helyi focicsapat nőcsábász üdvöskéje vagy a régi idők eleganciáját őrző ügyvédúr vakargatja-simogatja szeretettel széles tokáját. A kocsma hálás közönsége mindeközben békés egyetértésben vesézi ki a helyi focicsapat, a dicsőségesen menetelő Hercules lehengerlő győzelmét… no meg Eleknek, a tősgyökeres akáctelki család legkisebb fiának a szabadulását a börtönből.
Az ismert publicista-író regényében az 50–60-as évek Magyarországa elevenedik meg, a vaskos, majd a szorításból kénye-kedve szerint engedő, krumplistészta-szagú Rákosi- és Kádár-világ. Ahol nagyüzemben folynak a kitelepítések (vagy épp a visszatelepítések), hangosan kattognak a jelentéseket zongorázó írógépek, s elvtársak-kartársak-tagtársak zengik Moszkva dicsőségét – s mégis van egy apró sziget, ahol nem szűnt meg az otthonosság, létezik még a meghitt barátság, sziporkázik a humor és, ha jólétre nem is, de legalább békére találhat mindenki. És e szűk pátria – Akáctelek – lakóinak összetartása nemcsak a közösséget menti át a jövőnek, hanem védelmet nyújt a mégoly különböző honpolgároknak is: a „virtigli proletárnak”, a kosztosokból élő arisztokrataasszonynak, a fifikás „anyagbeszerzőnek”, a lelkes pártmunkásnak és a kevésbé lelkesnek egyaránt.

---

---

Rainbow Rowell: Fangirl


Hallgrímur Helgason: 101 Reykjavík

A huszonnyolc éves Hlynur Rejkjavik külvárosában éli eseménytelen életét. Nappal otthon teng-leng, éjjel pedig lányokat szed fel a diszkókban. Elvált anyja még mindig gyereknek tekinti őt: esténként megfürdeti, és még az alsónadrágját is beszerzi fia helyett. A felnőtté válásnak mindenáron ellenálló Hlynur élete egy csapásra megváltozik, amikor szilveszter éjjelén lefekszik anyja barátnőjével, Lolával (Victoria Abril). Csak később derül ki, hogy a tüzes spanyol nő anyja leszbikus szeretője, aki teherbe esett a vad szilveszteri szeretkezéskor...

A Fekete madarak árnyékában könyvnél nem volt mindegy, hogy milyen évszakban illetve időben állok neki, mert mikor először a kezembe vettem, végiglapoztam, akkor találkoztam a kicsit rémisztőbb, vagy iszonyúan furcsa, de néha csak kényelmetlen érzést szülő képekkel. Ekkor döntöttem el, hogy ha hatni akar rám a történet, nyugodtan tegye csak meg, mert olyan időt választok hozzá, amikor a legjobban érvényesül a sztori rémisztő szála és ehhez a köd tűnt a legideálisabbnak. Sokáig vártam ilyen környezetre, de végül pont úgy jött ki a lépés, ahogy szerettem volna. Az más kérdés, hogy a regény nem félelmetes, csak akad pár hátborzongató jelenete és mivel ennyit szenvedtem azért, hogy az olvasáshoz ,,tökéletes" alkalomkor kapjam elő a kötetet, ezért egy kicsit keveslem az ijesztgetést, simán lehetett volna ebből több is.

Az alap: az első világháború 1918-as évében járunk, amikor az ifjú Mary Shelley a nagynénjéhez kényszerül költözni, mert édesapját árulónak kiáltották ki néhány háborúellenes gondolata miatt. Eközben a világháború árnyékában a spanyolnátha tombol és az emberek, hogy halott szeretteiket vagy éppen a fronton elesett katonáikat legalább egy kis időre visszakapják, spirituális szeánszokra illetve a szellemfényképészekhez mennek el. Mary is ebbe a környezetbe kerül, amikor egy ijesztő hírt hall...

Már a legelső oldalakon - amikor még nincs is szó a szellemekről, hanem csak a világháborúról és a nátháról - a Remembrance (Emlékezet) könyv jutott eszembe, mert a két sztori hasonlít egymáshoz. Azt hittem, hogy a Fekete madarak beleesik az előd által állított csapdába, tehát abba, hogy újat már nemigen fog tudni mutatni a most tárgyalt mű, de ezt az akadályt sikerrel vette, mert például az angol könyvben egy olyan család szerepel akinek az egyik tagját de főleg mindenkit elcsábítanak a frontra a kampánybeszéddel itt pedig már a kötet elején tisztázódik, hogy Mary és az édesapja nagyon is tisztában vannak a háborús helyzettel. Mindkét könyv a hátország helyzetét mutatja be és hellyel-közzel a frontot is, de egyikben sem az a lényeg, hogy milyenek a harcok. A Remembrance a realisztikus képet, a Fekete madarak... pedig a spiritualizmust vizsgálja és mint olyan, mindkettő érdekes és értékes, ezért nem is érdemes innentől kezdve összevetni a kettőt.

Tehát itt a mű hátterében a spanyolnátha és a szeánszok, szellemfényképészek szerepelnek és bár ez a szál lehetett volna részletesebb is a lét kérdéseire jobban koncentrálva - mert a regényben talán egyszer kerül elő ennek a boncolgatása - vagy éppen az, ahogyan a háborúról elmélkednek... úgy igazából nincs miért panaszkodnom, hiszen az ehhez kapcsolódó jelenetek durvák és nagyon átérezhető az a bizonytalan és veszélyekkel teli légkör. A világháborúhoz köthető történelmi keret - tehát gondolok itt olyasmire, mint például a propaganda, a politikai helyzet - nagyon minimális és talán egy kicsivel több volt a Remembrance könyvben ezekből, így emiatt éreztem ezt gyengébbnek.

Viszont szörnyen megvisel az olyan történet amelyben a szerelmesek közül az egyik tag veszélybe kerül, mert éppen a fronton harcol és ha történik velük valami, mint például a Remembrance-ben, akkor elég sűrűn megemlékezem a szerzőről és a... de ne is foglalkozzunk ezzel, mert a Fekete madarakban (innentől csak Fm) bizony Stephen harcol a fronton, Mary pedig otthon próbálja túlélni a rossz körülményeket. Mintha vesén rúgtak volna a kötet elején, hát még amikor elolvastam a fülszöveget a tizedik oldal környékén...! Egyébként ez és az a bizonytalan légkör, amibe Cat Winters belehelyezte a történetét valami iszonyúan nyomasztóan hatott rám.

Egyébként a misztikum is megjelenik a kötetben és elég sok rémisztő percet szerzett nekem... az első pár ilyen jellegű jelenettel, mert utána elég gyorsan kiderül minden. Viszont sokkal ijesztőbb az, ha az olvasó nem tudja hogy mi készteti éjjel a papagájt arra, hogy azokat az üdvözlő mondatokat mondja, amiket egy vendég érkezésekor is szokott... Van egy másik misztikumos szál, ami pedig Maryhez kapcsolódik és hát elég... furcsa. Már az is ami történt, de hát ezt elfogadtam, viszont az eredménye nem elfogadható - itt főleg a sérülésekre gondolok.

A karakterek közül Mary jelleme nekem nagyon tetszett, annyira bírtam a mindent megkérdőjelező, a racionalitás talaján két lábbal álló énjét, aki tagadja a szellemek létezését és egyszerűen egy tudós alkat. Egy személyiségteszttel tudom alátámasztani, én is ilyen vagyok... hellyel és közzel. Az ő kapcsolata Stephennel illetve Julius-szal kerül előtérbe, az emlékek szintén fontos szerepet kapnak, nagyon szerettem ezekről olvasni. Szerelme már a lángoló tetőponton van és nem kell ezt fokozni, mert ez egy elég határozott csapásirány. Nekem bejött ez, mert így legalább nem kell azon gondolkodnom, hogy instant-e az az érzelem és teljesen elhittem, hogy a főszereplő igenis szereti Stephent, ezért nincs több kérdésem ezzel kapcsolatban.

A többiekről annyira nem érdemes sokat írni, van benne egy nagyon undorító jellemvonás is... szegény szegény Stephen! Különben egy olyan kérdést boncolgat bizonyos embereken keresztül, ami pontosan beleillik ebbe az őrült pokolba, a fenébe a világháborúval és az összes vérontással!

Meg is lepődtem egyébként mikor meglestem az Fm kategóriáit, mert ott szerepelt a krimi és ötletem nem volt hogyan jutunk el odáig, de a regény egész szépen kivágta magát a lassan a saját léte ellen forduló helyzetből, hogy aztán mégse harapjon a farkába önmagát felemésztendő, pedig féltem tőle, nem is kicsit, de Cat Winters nagyon jól kezelte ezt és teljesen elégedett vagyok a regénnyel! Másról igazából nem érdemes említést tenni, hiszen akkor mi maradna a meglepetés?

A Fekete madarak árnyékában a Scolar kiadó jóvoltából látott napvilágot 2014-ben puha illetve igényes kötésben.