Nem sorozatrész.

Karácsonyra idén két művel hangolódtam: az Arany, tömjén, mirha című novelláskötettel és a Köszöntlek, karácsony verseskötettel és mivel egyikükről sem igazán tudnék oldalakat regélni, ezért gondoltam, hogy inkább egy Apró értékelésben emlékeznék meg az élményeimről.

- Köszöntlek, karácsony -

Nem igazán emlékszem Weöres Sándor költeményeire, nem nagyon került elő a művészete az iskolában, egyetlenegy versét (Galagonya) tudom felidézni, amely nagyon tetszett és máig megőrződött az emlékeim között, de főleg az a bizonyos sora: ,,izzik a galagonya ruhája" (jó, nem sok, nézzétek el nekem, nem volt soha prioritás, hogy a versek tartósan megmaradjanak a fejemben). Emlékszem még továbbá a misztikus ,,fantasy" vonalra - most a hozzáértők nagyot fickándoztak, mea culpa - azokra a képekre, amelyek nagyon, de még annál is jobban tetszettek tőle.

Ennyi kevésbé emlékezetes előzmény után olvastam el a Köszöntlek, karácsonyt és még azt le kell írnom, jól tettem, hogy meglátva a havazást, ezt a kötetet választottam egy családi útra, ahol a kocsiból nézhettem a hóesést és közben elő-előkapva a válogatást, olvastam a verseket. Hangulatos volt, azért meg kell hagynom, csakis hóesést nézve ajánlom ezt a könyvecskét, vagy valamilyen folyó, tó mellé, iszonyúan hangulatos lehet elmerülni benne a természeti szépségek mellett.

Nem tisztem megkritizálni bármit - bár eléggé biztos vagyok abban, hogy nem igazán sikerülne, nem is törekedtem olvasás közben a kritikai él erősítésére - így csak annyit tudok még írni, hogy tetszettek a költemények, különösen azok, ahol Weöres Sándor misztikus képeket, szimbólumokat használt, ahol a természet varázslatos mivolta került előtérbe. Nem igazán vagyok elemző alkat - régen ment, mára már csak a falra másznék tőle - ezért az ilyesmitől eltekintek, viszont azt az én szak avatatlan szemem is látta/látja, hogy milyen jó a versek ritmusa. 

A kötet egyébként öt nagy egységre van osztva, mindegyiket egy-egy vezérlő elv szerint választotta a kiadás szerkesztője és teszem hozzá, jó érzékkel. Az Elmegy az ősz és itten a tél rész inkább a tájak szépségeit önti rímes formába, ahol

,,Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél..."

,,Míg észak felhői
fejemre rohannak,
rajzolok délövi
tájakat magamnak."

,,Íme - mondotta -, nem lehet boldoggá tennem egy embert se. Mert az ember mindig azt mondja: ha ez, meg ez meglenne, boldog lennék, s ha teljesíteném a kívánságát, újra kíván."

Ha Weöres Sándor munkássága ismeretlen terület, ugyanez nagyjából elmondható Gárdonyi Gézáról is, bár az ő műveiből párat azért ismerek és idén ez a szám eggyel nőtt ezzel a kis művel.

Az Arany, tömjén, mirha méltán híres írónk novelláinak egy bizonyos elv alapján készült válogatása, amit a Lazi Könyvkiadó készített el, bár ahogy láttam molyon ez a kötet több kiadást is megélt már másoknál. Na mindegy, hozzám a már említett kiadó könyvecskéje jutott el és meg kell mondanom, hogy tetszik az az elv, ami alapján a válogatás és a szerkesztés történt. Itt sem tisztem megkritizálni semmit, és nem azért ültem le a könyv mellé, hogy nagyítóval keresgéljem a hibákat, csak annyit szerettem volna, hogy a szerző hozzon karácsonyi hangulatba. Hát az nem történt meg, de helyette a nosztalgia jócskán előkerült és sokat tanultam az író írásaiból, ez utóbbi miatt pedig egyáltalán nem bánom, hogy az ünnepiség elkerült idén.

Három nagy egység található a kötetben: az Evangéliumi álmok, a Karácsonyi ének és A huszadik század meséiből. Közülük az első, az Evangéliumi álmok, a bibliai történeteket meséli el egy kicsit más szempontból, kibővítve, vagy éppen újramesélve, a Szent Könyvre olyan jellemző régies stílusban. Régi időket idézett számomra ez a rész, méghozzá az általános iskolai hittanórákat és valahol ott kereshető az, hogy én megszerettem a történeteket.

Majdnem így jártam a másodikkal, a Karácsonyi ének cíművel, ahol a Kincskereső kisködmönre és a régi, nyomorúságban és tanulságban gazdag történetekre hajazó novellák kerültek elő. Ez a rész azért idézte a gyermekkorom, mert sok-sok ilyen könyvet olvastam na meg olvastattak velem és valahol ezt az emléket hozta elő, a gond az, hogy régen nem mindig szerettem a hasonló típusú történeteket, ezért nem feltétlen volt számomra pozitív élmény, de hát ez már csakis az én saram. A rövid írások közül egyik sem igazán érintett meg, a Karácsonyi ének rész hagyott a leginkább hidegen, sajnálom, nem szoktam ilyen érzéketlen lenni, de nem tudtam ráhangolódni Gárdonyi írásmódjára - mondjuk ebben a rosszullétem erősen közrejátszhatott...

Viszont nem ez történt a következőnél, A huszadik század meséiből címűnél, ami mondanivalójában és gondolatiságában verte a másik két egységet, ahol a szerző a misztikum elvén írta a történeteket. Itt hüledeztem azon, hogy Gárdonyi a mai napig helytálló mondatokat, helyzeteket írt le, de különösen a Szenvedni akarok gondolatvilága ragadott meg. Továbbá nagyon misztikumpárti vagyok, ezért a Sátán - Szent Péter történetek az ízlésvilágomba valók, szerettem ezeket nagyon.

,,A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók."

UI: annyira szeretem a kiadó könyveinek illatát! Az egész gyermekkorom végigkísérte a rengeteg könyv, amit beszereztem tőlük és ezért nosztalgikus élmény volt forgatni ezt a két könyvecskét. 
A legjobb illatú könyveket a Lazi adja ki! 

---

Sorozat: -

Hangulatképek: Ébredés / Esővágy | A mágia ára | Mentsd meg Krisztust! | Csak mi, lélekharcosok

    

---

On Sai neve nem volt ismeretlen számomra, mert a Calderon révén megismerhettem a szerző stílusát korábban és eléggé szerettem azt a regényt ahhoz, hogy folytassam a találkozásokat az írónő életművével. Így került a bevásárlókosaramba, majd idén a nyaralós táskámba az Esővágy, ami On Sai 2016-ban megjelent novelláskötete. Bár a nyaraláson nem sikerült elolvasni, itthon pótoltam és most itt vagyok, hogy megosszak a véleményem a világgal azt, hogy mennyire tetszett nekem ez a válogatás.  

Íme, az Esővágy értékelése:

Sorozat: -

Janne Teller Semmi c. művével már régóta szemezgetek, hiszen nagyon érdekelnek engem a komoly témák és annak a könyvnek a fülszövege egy kincsesbánya ilyen téren. Fel is raktam az idei listámra, a várólistámra, meg minden elérhetőre, ami a jövendőbeli olvasmányaim címeihez kötődik még. De mielőtt elkezdhettem volna azt, az idén megjelent a szerző új regénye és egyből megtalált a Minden, amely hasonlóan érdekes témákat jár körbe, mint Janne Teller másik műve. Engem a fülszövegből inkább ez a mondat fogott meg: ,,Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?"

A Minden egy aprócska könyv, novellafüzér, amely a komoly témákat előszeretettel használja a kis terjedelmű írásaiban. Az írónő elmondása és az olvasásomhoz kötődő bizonyítékom alapján Ő az erőszak témáját járja körül ebben a kötetben, röviden tárgyalva őket és ezzel is kérdéseket vet fel az olvasóiban. Ha ezen kívül muszáj lenne közös pontot találnom azt írhatnám, hogy mindegyik történet elgondolkodtató, vagy éppen kényelmetlen és feszült érzést okoz. A novellák általában rövidek és lassan nyílnak ki, mint például az első ilyen rövidebb egység (a Miért?), vagy éppen egy apró történetet mesélnek el, amelyek lehet hogy túlzóak, de itt nem az a lényeg, hogy tárgyilagosan minden a helyén legyen, hanem az, hogy a szerző megdöbbentsen és hogy gondolkodásra késztessen. Észrevettem még ezen kívül egy fokozatosságot is, mert azt figyeltem meg, hogy a kis egységek a könyv utolsó oldalához közeledve egyre durvábbak és sokkal jobban hatnak. Jó persze az első, a Miért? sem egyszerű, sem pedig habkönnyű témájú, de mégis számomra pont a művek szerkezete és a mellbevágó üzeneteik miatt az utolsó két novella az igazán ütős (erről később írok, de ezek pont a szokatlanságukkal vágnak oly nagyot). Illetve az utolsó, a Minden, másabb, mint a többi és számomra ez képezi a kivételt, hiszen egy személyes élményt adott vagyis úgy éreztem magam, mintha a szerző lelkében vájkáltam volna egy keveset.

A történetek sokféle témával dolgoznak, mert például a Miért?-ben egy feltételezhetően rendőrtiszt és egy fiatal beszélgetése a cselekmény. Itt előkerül a gyilkosság kérdése és valamilyen szinten a generációs különbség is - így már értem milyen idegesítő a Te ezt nem értheted meg mondat, mert engem is halálra idegesített, a poén az egészben pedig az hogy tényleg nem értek semmit, főleg mert nincs igazi magyarázat. Itt és a későbbiek során is fejencsapott az a felismerés, hogy lehetséges, azért nem tudok konkrétan véleményt formálni mert a szerző nem oszt meg minden információt az olvasójával, sokkal inkább hagy nyitva mindent annak érdekében, hogy ne lehessen tisztán egyik vagy másik fél mellé állni. Bár lehetséges, hogy alapból velem volt itt a gond, mert nekem ennyi infó nem elég ahhoz, hogy elítéljem egyik vagy másik felet, igyekszem minél tisztábban látni és csak végkövetkeztetéseket levonni.

Ezzel szemben a második novellában eleget tudtam meg az állásfoglaláshoz, amely az első után sokkal jobban tetszett, ez pedig az Ahogy úgy ringatják... Itt egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni az etnikai csoportok viselkedéséről és folyamatosan eszembe jutottak azok a viták, amelyeket egyetemen folytattunk le, vagyis a második, társadalomföcis terepgyakorlaton amikor már végre nem kívántam pokolba az összes hülye hegyet és dombot, de erről most nem írnék bővebben. Ebben a novellában tetszett a nem szokványos nézőpont, na meg a csavaros tanulsága is. De a lényeg: az utálathoz nem igazán kell sok indok és a kivagyiság egyik fontos alapköve a hepciáskodás és az ,,én jogaimmal" való dobálózás. Ennek a novellának a narrátora unszimpatikus és egy olyan hangnemet üt meg, ami megengedhetetlen embertársainkkal szemben.

A következő két novella A török szőnyeg és a Sárga fény nem igazán a kedvenceim, mert az elsőhöz sajnos nem vagyok fejben elég felkészült és itt jön elő a fentebb is írt tanulságom, tehát az, hogy a szerző nem ír le mindent, mert hagyja az olvasót gondolkodni. Itt már nagyobb a baj, mert nem vagyok pszichológus és igazából csak elméleteim vannak, amelyek nem biztos, hogy helytállóak. Lehetséges, hogy a csalódás nyilvánul meg így? Vagy a harag forr a szívben és ez vezet a végéhez? Vagy csak a tehetetlenség? Esetleg az, hogy valami kibillent az egyensúlyából és ezzel akarta a szereplő ezt visszatenni? Érdekes kérdések, de biztosat sajnos nem tudok. Ezzel szemben a Sárga fény miatt dühös vagyok a szerzőre, ebben pedig konkrétan az utolsó sor a ludas: miért vont be ezzel? Miért kellett osztoznom a szereplő nyomorán, úgy hogy nem is tudok segíteni rajta? Emellett az odáig vezető út számomra túlságosan szélsőséges és nem tudom elképzelni, hogy idáig fajuljon el a félreértés, így nekem ez a történet nem igazán tetszett pedig a felvetett rabszolgaság vs munkahely kérdés egy ígéretes kezdetet jelentett.

Ezzel ellentétes az utolsó előtti sztori, a Nyalóka, amely az egyik kedvencem. A történet mélyebb, mint azt az olvasó, jelen esetben én, vártam volna, ezért a hiteles-e vagy nem, megtörténhet-e vagy nem kérdések teljesen lényegtelenek. Egyrészt mivel novella, nem igazán lehetnek olyan mélységei a történetnek, mint egy regénynek, de az egész könyvben ennél éreztem a legkomplexebb szerkezetet, bár az eddigiek sem voltak egysíkúak. Adott egy kisfiú, akinek egy fa a barátja és már ez elmond egy csomó dolgot a szereplőről, de ha ez nem lenne elég, itt van ez a mondat is:

Ezt a bekezdést spoileresnek jelölném, mert elemeztem egy kicsit a novellát, és utalgattam, de konkrét dolgokat nem osztottam meg, így ha ez nem jelent gondot nyugodtan olvasható a szokásos módon:

A Míg a halál el nem választ illetve a Madarak, virágok, fák című történetek már másabb kategóriába esnek, mint a Nyalóka, de mind a kettő tetszett nekem. A Míg...-ben megmarad a szokatlan nézőpont, illetve újra visszakanyarodik a gyilkosságban kiteljesedő erőszak témájához. Felvetődik a halálbüntetés kérdésének jogossága - ez pont aktuális hazánkban - és hogy lehet-e ítélkezni mások felett. A novella ad egy szempontot, de csak egyet, én pedig úgy érzem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Hosszabb intervallummal sokkal jobban hatott volna rám, így ennek ez az egyetlen hibája. A Madarak, virágok, fák inkább az első novellára hasonlít azt nézve, hogy lassan nyílik ki és ugyanilyen sebességgel vonja be az olvasót a világába, vagyis majd megőrültem a sok utalástól és attól hogy csigatempóban derülnek ki a dolgok. Ami először önző hozzáállásnak tűnik, az később kibomlik és a rasszizmus elleni érvelésbe fordul át. Aki tönkreteszi mások lelkének kertjét, ne is várjon mást, de ott a kérdés: tényleg ez a megoldás? El lehet ítélni valakit azért, mert a harag vörös és forrásban lévő anyaga a szívből ágazik ki a végtagok felé és így készteti azokat cselekvésre? Szabad-e ütéssel felelni ütésre?

Az utolsó novelláig viszont úgy gondoltam, hogy azért lett a Minden a cím, mert a szerző elég sok mindent rakott bele ebbe a kötetbe, hiszen számos problémát érint, de főleg az erőszak többféle arcát mutatja meg, ehhez a témához pedig mindent leírt, amit szeretett volna. Erre az utolsó egység cáfol rá, a Minden, amely egy író gondolatait, mindennapjait mutatja be egy kicsit furán, a fenti idézet beszédes ilyen téren. Hozzám ez került a legközelebb, mert egy egészen különleges és személyes élményben volt részem ezáltal, még abban az esetben is ha a szerző nem magáról írt, bár én nem ezt gondolom, mert ahhoz túlságosan intim pillanatokat osztott meg velem Teller. Olyan volt, mintha a szerző mellém ülve elárulta volna nekem a legszemélyesebb gondolatait. Az író képe magáról / valakiről nem feltétlen egy álom, mert ez az alak csak a történeteinek él, mással nem szeretne foglalkozni és minden egyéb, amivel törődnie kell és fontos ahhoz hogy ne haljon éhen csak nyűg. (Én meg a blogolás, üdv a világomban! Néha én is ilyen elvetemült vagyok.)

Főleg a nyitott történetek miatt a szerző feladja a leckét az olvasónak, hogy gondolkodjon rajtuk ha tud. Az egyszerűség ellenére itt bizony szükség van értelmezésre és ezért tartom jó ötletnek az Utószót. Jó olvasni Janne Teller szavait és ahhoz hozzátenni, na meg kötözködni vele egy kicsit.

Végül is akkor mi a Minden? A lélek, a tűz, a lelkesedés? Vagy a történetek varázsvilága, amely ott lüktet mindenkiben de a mintha-világ legtöbbször eltakarja?

A kötet a Scolar Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2015-ben, keményfedeles kiadásban. Nekem leginkább a fólia nélküli borító teszik, a fával.

A szerző egyéb, magyarul megjelent művei:

Hasonló művek:

A Larger Than Life, vagyis magyarul a Szelíd vadak a Találj rám! regény előzménynovellája, amelyet ingyenessé tettek az amazonon és én onnan szereztem meg. Emellett a Szelíd vadak c. regényt is elolvastam nem sokkal az angol könyvecske megkaparintása után, amit egy éjszaka alatt - vagyis pár hajnali órát feláldozva - ,,befaltam" és úgy voltam vele, ha már megvan eredeti nyelven, akkor miért ne olvassam el azt is?

A történet főhőse Alice, aki éppen egy mészárlás helyszínére vezet, ahol öt halott elefántot és egy még élő ,,apróságot" (már amennyire egy elefánt az lehet) talál a tetemek között. Megsajnálja Őt, hazaviszi és megpróbálja addig életben tartani, amíg egy új családot nem keresnek neki.

Nemhiába szeretem Picoult könyveit (és ezt a novellát is), mert ismét bebizonyította, hogy tud írni. Egyrészt újra egy érzékeny témát választott alapanyagul (orvvadászat) amit jól épített fel (a tudósok hozzáállása a kutatáshoz illetve az elefántok viselkedése) és elővette a szereplők tragédiáit (Alice sokat követelő édesanyja) is.

A szerző nagyon részletesen foglalkozott a tudósok életével - amelyik egyébként az egyik kedvencem részem volt - és megmutatta azt, hogy csak a saját tudományukkal törődnek és nem avatkoznak bele a természet rendjébe csak kísérletezés céljából. Ezzel ellentétes az elefántok viselkedése, amely a családcentrikusság egy nagyon jó példája a matriárkával, és azt is bemutatta, milyen az amikor nélküle, tehát a csorda ,,kollektív emlékezete" nélkül kell boldogulniuk. Ezek bizony érdekes tények illetve izgalmas leírások és nekem ez sokkal jobban tetszett, mint Alice élete és kapcsolata másokkal.

A viszonyok alakulása inkább Alice és az édesanyja illetve a nő és Neo illetve a kiselefánt, Lesogo, között fontos. Ezek is kidolgozottak és a második olvasáskor ez volt az a szál, amit untam és sokkal jobban érdekelt engem az elefántok szokása, mint az emberek közötti kapcsolat, bár Picoult ezt is jól kezelte. Ebben segít a sok leírás illetve Alice narrálása, mert ebből több került a könyvbe mint a párbeszédekből és mivel a múlt a jelennel keveredik, így elég részletes képet kaphat az olvasó a főszereplőről és az életéről, illetve a környezetében lévőkről.

A kisregény tanulsága egy nagyon durva arconcsapás és erről aztán órákat lehetne vitatkozni, hogy vajon melyik a jó döntés és hogy egyáltalán a főhős jól választott-e a kellő pillanatban. Igazából ez egy olyan helyzet, amelyben nem szívesen lennék és ilyen az, amikor a jó szándék tévútra megy, vagy hogy máshogy is fogalmazhatok ilyen egy igazi ördögi kör és amikor ezt írom, akkor Lesogóra gondolok. Kegyetlen tanmese a természetről és arról, ahogyan a jó szándék mennyire félremehet. Vérzik a szívem a szereplőkért!

Bár kritikát kevésszer fogalmaz meg azokkal szemben, akik a fogyasztói és haszonélvezői az elefántok levadászásának, egyedül ennek a bővebb kifejtését hiányoltam a kötetből, bár ha jobban belegondolok akkor erre nem is igazán van szükség...

Az Athenaneum Kiadó jelentette meg 2014-ben magyarul, ez a kötet a Találj rám! előzménynovellája. Csak ebook verzióban kapható.