Ismertető:

Fülszöveg:

Érdekes lehet számotokra, hogy ilyen szerelmes regényt olvastam el, aminek már a címében is ott van ez a bűvös szó, mert eddig akárhányszor előkerült ez a fajta érzelem a lapokon, más könyveknél fújtam rá és fújok is a mai napig, ha rosszul van megírva. Nagyon szigorú vagyok és azért, mert a hülyeségek itt jönnek elő a legjobban, kezdve a külsőségekkel és bezárva a rosszul átadott üzenetekkel - bár talán ezekkel kevésbé foglalkozom -, az pedig ha rózsaszín giccscunamiban úszik a könyvem... hát az nekem sem tesz valami jót, instant kiutalok magamnak valamelyik játékomban két hétnyi lövöldözést a kedvenc lövészeimmel. Na de tegyük ezt félre, mert végre, az Arctalan szerelem megmutatta, hogy vannak még érdekes és értékes regények a sok agyhalott főhősnős kínálat mellett a polcon.

Egyébként először nekem is felszaladt a szemöldököm a cím láttán - hát nem a legszerencsésebb - de ahogy elolvastam (már a sokadik találkozásnál) a fülszöveget, akkor tetszett meg annak a tartalma, úgymint a gyászkezelés, a szépség mellőzése egy szerelemben és úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, meg valamiért már jót kezdtem érezni, gondoltam, hogy megpróbálkozom vele és egész jól jártam. Viszont az első pár oldal után hamar rájöttem, hogy a fülszöveg nagyon spoileres, így mindenkit arra kérnék, hogy ne olvassa el azt közvetlenül az olvasás kezdése előtt, mert nagyon megmásítja az élményt és lehet, hogy nem üt majd akkorát - sőt valószínűleg nem fog - mint amekkorát a spoilerek nélkül ütne, viszont megértem, hogy miért alakult ez így.

A könyvben alig történik valami és lassú a cselekménye, ami egyébként egyáltalán nem hátrány. A sztori az 1994 és a 2001 körüli eseményeket mutatja meg főleg, kisebb kikacsintásokkal és hamar kiderül, hogy nem a világháborúban játszódik a könyv (az első fejezetben), pedig azt hittem és vártam valamiféle Remembrance élményt, ami egy erős ifjúsági mű a háború borzalmairól és eléggé meglepődtem, hogy ez nem az a történet lesz, hanem egy kevésbé feldolgozott témát választott a szerző, hiszen egy helyen nem láttam még a 9/11-ről akár felnőtt, akár ifjúsági művet és ahogy sikerült ezt feldolgoznom, jöhetett a java: két nap alatt bedaráltam az Arctalan szerelmet.

,,A felháborodás és a bánat része lett a mindennapoknak."

World Trade Center régen

Három részre osztottam magamban a könyvet: az első, a bevezetés, ahol megismerjük a szereplőket, ki ki megmutatja a személyiségét és a kiindulóhelyzetet, na meg láthatjuk a terroresemény utáni gondolatokat és hogy ki hogyan élte meg azt - érdekes volt látni, hogy milyen gondolatok születtek a közelben, a gyász és a kétségbeesés perceiben. Emlékszem 9/11-re, nekünk technika órán volt egy gyászperc, de annyira messze vagyunk a helytől és annyira kicsik voltunk, hogy nem fogtuk fel ezt a szörnyűséget, de valamiért mégis tisztán megmaradt az emlék, pedig számunkra csak egy hír volt a tévében.

Ezután gyorsan a második rész jön, az iraki illetve a hazai helyszínnel, de ez rövid és ennél hamarabb érkezünk tehát a harmadik, leghosszabb egységhez, ahol az események után járunk és többféle folyamatnak lehetünk nézői: egyes szereplők bátrak, bár ezt kiskorukban érték el, ahol mindenféle remény szertefoszlott és már csak a küzdelem marad, hogy minél tartalmasabb legyen egy élet. Akad olyan életszál, ahol az otthon meleg tüze változik égetővé és hiába várja egy gyönyörű kisfiú és egy tökéletes kinézet, a boldogság sokszor azon múlik, hogy mer-e valaki jól dönteni, vagy nem. Az érdekes életszálak mellett a kötet intelligensen na meg finoman kezeli a komoly témákat, úgymint halál, gyász és teszi mindezt szerethető szereplőkön keresztül, biztosítva az olvasó - jelen esetben az én - együttérzésem. Erős továbbá a küzdelem a talpra állásért és tetszik a Herkules vonal és az, ahogyan a szerző beleszőtte a történetbe, továbbá, ahogy Amy Harmon megmutatja egy döntés mögött több ok lehet, nemcsak egy és ezt annyira szépen ábrázolta, na meg szinte csak fontos jelenetek maradtak a könyvben, komolyan, öröm volt ezt a regényt olvasni!

,,Mint mindenki az országban, ő is azt akarta, hogy valaki megfizessen annak a háromezer embernek a haláláért, akik a szeptember 11-i támadásban veszítették életüket."

Nagyon szerettem a karaktereket, mert kaptak gondolatokat, vágyakat, érzéseket és igazából a három főszereplőnek mondható egyént kedveltem a leginkább, név szerint Fernt, az unokatesóját, Baileyt és Ambrose-t, közülük is Bailey a regény lelke na meg erőssége. A fiú hátrányos helyzete ellenére képes szembenézni a keresztjével, de még másokat is kirángat a mélypontról. Az ő gondolatait jó volt olvasni és kicsit úgy érzem, hogy háttérbe szorította a többieket, annyira erősre sikerült a személyisége: érzékeny és értékes és egyáltalán nem a betegsége határozza meg, egy igazi példakép! Az pedig külön öröm, hogy átgondolt a karaktere és simán lehetne róla hosszabban írni, amitől most eltekintek.
Bár Fernt nem nehéz lemosni kisugárzás téren, ő magát sokkal kevesebbre tartja mint ami és ez érződik végig, a könyv során: hagyja érvényesülni az unokatestvérét. Egy bizonyos szereplő szála pedig jól lett összerakva: az emlékek nála csak később törnek elő, ahogy eljut a gyászkezelés egy bizonyos pontjára és onnan egyre több múltdarab jut eszébe, ahogy a gyógyulási folyamatnak teret ad. Ez egyébként általános, hiszen az összes múltbeli rész a szereplők egy-egy emléke, viszont ez az egy bizonyos szereplőnél lesz igazán érdekes a fentebb írtak miatt. Rita pedig meglepett, érdekes volt olvasni a motivációját és egy saját nézőpontot, egy hosszabb bemutatót megérdemelt volna, ennyit simán elbírhatna még a sztori.

Igazából azt vettem észre, hogy a szerelmi szál a fentiek mellett nem olyan erős, sokkal inkább éreztem súlyosnak Bailey szálát, mint az érzelmes jeleneteket. A kapcsolatuk elején lévő levelek egész jók, kár hogy kevés jelenik meg belőlük; egy idő után pedig picit, de csak egy nagyot picit átlendült a szerző és ez az érzelem kezdett egy kicsit sok lenni, mert eléggé lassan - ahogy kell ugye - alakul, az író hagy időt mindennek, de mégis, talán egy-két rész kimaradhatott volna és az a durva, hogy nem indokolt, hogy ezt írjam, de érzésem szerint mégis az. Egyúttal meg kell említenem a másik negatívumot: egyetlen egy személy eseménye rázott meg, egyébként úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. Ezt nem tudom miért történt, de eléggé bántott, hiszen a könyv nemcsak vidám dolgokról szól és mégis... a többiek szála vajon a hosszú intervallum miatt nem működik - lehet, ha az általam első résznek gondolt egység kimarad, akkor jobban ütne a sztori, vagy a fülszöveg miatt történt ez így? Ki tudja?

Nagyon tetszett

Erősségek:

- Bailey maga
- intelligens gondolatok
- érzékeny és finom elbeszélés

Gyengeségek:

- egy-két baki befigyel
- a vége felé sok lesz a szerelem

Kedvenc szereplő:

Bailey

Évszak:

- nyáron tökéletes

Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a regényt:

(-16% a webshopból.)

Beleolvasó:

Az írónő további, magyarul megjelent kötetei:

Ez az egy regény jelent meg hazánkban, itt találhatóak a külföldi művei.

Molyos profil - Az értékelésem

Fülszöveg:

Sok érzést keltett bennem a regény és nem hiába írtam - egyébként nem clickbaitként - a bevezetőmben azt, hogy a legerősebb Picoult könyvnek érzem az Ítéletet.

A szerző ugyanúgy ír, ahogy szokott, vagyis először bemutatja a gondolatgazdag szereplőit, akik mindegyikének ad legalább egy kis bemutatkozó részt (vagy többet) és teszi érdekessé őket a múltjukkal, na meg az egyéni problémákkal. 

Hangulatkép a google-ről

Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő írásait, sőt az egyik kedvencemről van szó és a múltkor kissé megijedtem, hogy vajon kinőttem-e a műveiből vagy nem (A tizedik kör olvasása közben), de ahogy olvastam az Ítéletet egyre inkább belemerültem a világba, figyeltem a szereplőkre és úgy éreztem újra, hogy igen, Picoult megint alkotott - bár azért nem tökéletes az élmény.

A fülszöveg úgy harangozta be a történetet, hogy a boszorkányperek hangulatát kapjuk meg, ezért a regényben szereplő négy lány, a wicca boszorkányok, köre egyáltalán nem lepett meg, maximum nem számítottam rá annyira, de Jack múltja mellett ennek örültem a leginkább, ez a két téma érdekelt engem a legjobban. Mondjuk azért a többiek se semmik, ha a háttérről van szó, például olvashatunk Addie édesapjának bűntudatáról, amit az alkoholba fojt, vagy ott van maga Addie, akinél úgy tűnik, hogy a múlt szellemei ránehezedtek. Ezekből is látszik, hogy érdekes karaktereket kapunk és hozzájuk köthetően az érzelmi töltet nagyon a helyén van: lehet itt utálni bárkit, vagy éppen kedvelni - együttérezni Jackkel vagy éppen elítélni a múltja miatt; esetleg a wicca lánybarátság vezetőjéről elsőre megmondani, hogy na igen, vaj van a füle mögött és lehet akár azt is gondolni, hogy nincs (én az első voltam). Úgyhogy száz szónak egy a vége: az Ítéletben a szereplők nagyon erősen jelen vannak és késztetnek gondolkodásra a tetteikkel, hibáikkal, bűneikkel, illetve megosztóak lehetnek. Simán lehet az, hogy mindegyik olvasó máshogy veszi ezt vagy azt a személyt és pontosan erről szól egyrészt a mű: a kétoldalúságról, hogy mindennek több része van, nem lehet elítélni a másik embert csak azért, amit látunk - hiszen ott az addig bejárt útja és az más számára láthatatlan és ezért érdekes olvasni ezt a művet, mert a karakterek jellemzői alapján teóriákat lehet felállítani, hogy ki milyen személyiség és adott helyzetben mit lépne. Ellentmondásosnak tűnik Jack, aki próbál másokon segíteni és egészen szimpatikus képet kapunk róla, dacára a múltjának, de ugyanúgy - sőt sokkal inkább - vitatkozási alap lehet Gillian, a wiccás vezető élete.

Először gondoltam Jodi Picoultra úgy, mint egy bűvészre: játszik az olvasóival, elhiteti velünk, hogy amit látunk, azaz igazság, pedig csak lyukat beszél a hasunkba; majd amikor már azt hisszük, hogy tudjuk mi következik, a képünkbe robban az egész. Az írónő mindig szépen, hátul készíti elő a végjátékhoz a robbanóanyagot, de az nem minden esetben sül el jól, ahogy szerintem az előzőleg hazánkban megjelent művében sem, de itt nincsenek ilyen gondok szerencsére, bár most nem tudom pontosan a biológiai tartalmat, mert nem értek a DNS-hez, így elhiszek mindent Picoultnak. Lenyűgöző, hogyan áll össze minden végül, de az is tetszett, hogy nincs szájbarágósan elénk tárva a tanulság: legyen akár a korábbi század, akár a mai, ebben nem sok változás van, hiszen a félelem ugyanazokat az ösztönöket hozza elő belőlünk, mint régebben.

Wicca hangulatkép a google-ről

Ebben a könyvben a védőügyvéd volt a kedvenc karakterem, de a kötet második felére egydimenziós karakterré silányul ő is, pedig a szerintem legjobb jelenet na meg a regény legfőbb tanulsága hozzá kötődik (a felszólalós - bátor odamondásos igazság). Tetszik továbbá - a majdnem Darwin-díjas egyúttal a legpechesebb díj nyertese - Jack és Addie egymás felé tapogatózása, illetve egyúttal a gyógymód keresése a lelki bajaikra, de leginkább a wicca dolgokat szerettem olvasni, az nagyon kellett ide!

Negatívumként említhetem, hogy minden túl gyorsan zajlik le: hirtelen történnek a változások, bár... ez nem is olyan nagy baj ebben a könyvben, annyira beleillik a történetvezetésbe, hogy egyáltalán nem tölt el rossz érzéssel vagy bármi ilyen negatív gondolattal. Viszont furcsának tartom a végkövetkeztetést, az addigi reakciók alapján számomra meglepő volt a döntés (bár egyetértek vele), de az utána lévő utolsó infó, az utolsó lapon... hát akkorát utoljára Picoult művön, az Egyszerű igazságnál néztem (ami az eddigi kedvencem).

A jól összerakottság mellett meg kell még említenem azt, hogy a leírások, az elhallgatások, minden minden segített abban, hogy kb két nap alatt elolvassam a kötetet és érezzem, ahogy beborul az ég Salem Falls felett. Hangulatos írás, feszültséggel teli és a témakezelése számomra mesteri még akkor is, ha párszor felmerül a kérdés, hogy ,,ennek a valóságban mennyi az esélye?". 

Tehát tetszett az, hogy két nap kellett az ötszáz - féltégla - regényhez és hogy folyamatosan feszültség alatt voltam, továbbá az, hogy a karakterekért sokat izgultam, az utolsó oldal pedig olyan, hogy a fal adja a másikat. Nem bántam meg az olvasást és örülök, hogy újfent igent szavaztam az írónőnek. Ebben a könyvben újra azt az oldalát mutatta, amit megszerettem, a csavaros történetet kitaláló szerző köszönt vissza a szereplőin keresztül, akinek a műveit érdemes olvasni, hiszen nem lehet kiszámítani, hogy mi történik (legalábbis nekem nem sikerült). A fordulatosság itt rendben volt, bár a tárgyalótermi dráma nem olyan hangsúlyos, mint például az Egyszerű igazságnál érzésem szerint, de sokkal inkább szembetűnő az Ítélet erőssége, mint a gyengeségei, így elnézhetőek a problémák.

Ítéletem:

Nagyon tetszett

Erősségek:

- a karakterek és a hangulat

Gyengeségek:

- az ennek mennyi az esélye kérdések

- gyengébb tárgyalás szál

Kedvenc szereplő:

a védőügyvéd (enyhén spoileres lenne ki az, így csak ennyit írok róla)

Évszak:

- egyértelműen nyári olvasnivaló

Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a regényt:

A mű az Athenaeum Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2018-ban, szép kiadásban.

Az írónő további, magyarul megjelent kötetei:

>> Link <<

(A tizedik kört már megírtam, csak közzétételre vár.)

(angol)

(angol)

(francia, kínai, észt)

 (lengyel)

(angol)

(német)