---

A bejegyzés képeit itt találod.
(A mostani kettő az Orsted Parkot ábrázolja.)

Szép fejlécképekért nézz szét Vickynél.

Ez az értékelés a Prológus Nyári borzongás projekt keretén belül látott napvilágot, ahol mindenféle borzongató történettel foglalkozunk.

Továbbra is szeretem a thrillereket, ezért kaptam fel a fejem a Szép álmokat, feketerigó! megjelenésekor, hiszen érdekelnek a nyomozások, az azt végző személyek lelke, karaktere na meg izgalmas egy-egy bűntett felderítése. Az pedig megnyugtató, ha végül sikerrel jár a nyomozó - már ha igen - egy fokkal biztonságosabbnak érezzük a világot, hiszen többet azaz elkövető már nem fog garázdálkodni. A műfaj nagyon izgalmas a két pólus miatt: a bűnöző és az őt üldöző személye adja az esszenciáját egy-egy történetnek és muszáj a profiljuknak izgalmasnak lenniük, ezért vártam nagyon, hogy a most tárgyalt kötet mit fog tudni adni nekem és még Skandináv krimi is! Ide vele, azonnal! Olvasás után megdöbbentem, mert nem gondoltam volna, hogy kioszthatom az eddigi legjobb olvasott thriller díjam, pedig de! Úgyhogy

következzen a Szép álmokat, feketerigó értékelése!

A nyitó jelenetben Axel Steent követjük ezen a szép borzongós nyáron 2004-ben, amikor kihívják helyszínelni az Orsted Park tavához, mert megtalálták egy lány tárgyait és ruháját a parkban, amiket a korábban eltűnt Marie Schmidt, 18 éves, frissen érettségizetthez kötnek és ezután átfésülik a környéket, gyanítva, hogy ő a szerencsétlen áldozat.

A lány teljesen ki volt szolgáltatva meztelenségében, a nyakán látható fojtogatásnyomok mintha azt bizonygatták volna, hogy brutális erőszakkal szorították ki belőle az ártatlanságot. 

Axel pedig elhatározza, hogy megkeresi a gyilkosát és igazságot tesz.

Ezzel szemben a regény a bevezetője után 2008-ban veszi fel az eseményeket, ahol Axel kicsit összeesett, a gyilkost még nem sikerült megtalálnia és úgy néz ki Feketerigó ügye lesz az ő karrierjének sírja is, mellette pedig felesége elvált tőle és gyermekét alig láthatja. Az egyik nap, amikor halogatná a főnökével való beszélgetést arról, hogy lenne-e kedve átmenni egy unalmasabb részlegbe, egyik kollégája új nyomot talál a már parlagon heverő ügy kapcsán (DNS nyomok egyeznek egy új és a régi eset között) és a férfi úgy érzi eljött az ideje annak a bizonyos megígért igazságszolgáltatásnak.

A megoldatlan gyilkosságok sosem évülnek el. Azokat sosem csomagolják el, hogy aztán feledésbe merülhessenek a raktár egyik sarkában.

Tényleg sokféle thrillert olvastam és valahogy mindegyik más volt, ezért is bírom annyira a kategóriát. Az egyik a népi mítoszokra koncentrálva old meg egy esetet, a másik a helyi jellegzetességeket veszi előtérbe, a harmadik a lélektanra koncentrál, stb, stb és ez a könyv egyikhez sem hasonlítható, mert ahogy a korábbi olvasmányaim általában, a Feketerigó szintén hoz egy egyedi hangot és látásmódot, ezért ha már ilyen szépen felvezettem, folytatom a gondolatmenetet: az Axel Steen sorozat második kötete egyedi, mert húsbavágóan fájdalmas olvasni és én még ilyet nem tapasztaltam más thrillereknél, mert nem erre koncentráltak. Itt megjegyezném, hogy emiatt lett számomra a legjobb a műfajában. Gondolkodtam, miért volt olyan nehéz olvasnom és rájöttem, hogy azért, mert azt mutatja meg leginkább, milyen nehéz egy áldozatnak végigmennie a nyomozás fázisain és milyen nehéz annak a személynek, aki a nemi erőszak áldozatául esett. Bemutatja milyen szörnyű, ha nem hisznek neki, de azt is, milyen az, ha végre olyan nyomozó kapja a szálat, aki képes komolyan venni és továbblát azon az ostoba gondolaton, hogy minden a lány hibája, tökmindegy mit csinált még akkor is égjen a boszorkány, ha űrruhában volt, ezért, mert Axel ilyen empatikus, egyből megkedveltem és el tudtam fogadni a többi jellemhibáját emellett, de ne szaladjunk ennyire előre, neki szánok még pár sort. Tehát nehéz volt olvasni, mert amit általában kihagynak mások, az a majdnem pontos jegyzőkönyvszerű visszaidézése a történteknek, de a szerző mert ezzel foglalkozni és megmutatni, hogy ez milyen. Egyébként a regény alaphangja depresszív, szörnyen maga alá temeti az olvasóját és talán jó döntés volt nyáron olvasnom, a vizsgaidőszak után, amikor már kvázi kevesebb bajom volt, télen jobban megviselt volna.

Orsted park Elképzelhetetlen egy ilyen helyen a tragédia, ugye?

Egyébként bevallom sokszor futottam neki a könyv első oldalainak, de a Prológus után letettem, mert nem tetszett az írásmód - gondoltam én anno naívan. Darabosnak, zavarónak tartottam a leírást a sok tőmondat és a hirtelen új szereplő bevezetése miatt és nyűglődtem vele, ezért nem erőltettem az olvasást, mert ebből nem sülnek ki jó dolgok. Utána viszont könnyen belerázódtam és már tudtam haladni vele és szörnyülködni a leírt dolgokon, mert Jesper Stein nagyon szókimondó és érdekesen mesél, Axel Steen pedig egy egyedi hangú szereplő. Amint túllendültem ezeken a nehézségeken, bevonzott a regény és csak olvastam, olvastam, nagyon kíváncsi voltam, hogy hova viszi el az egészet a szerző és féltem attól, hogy elrontja a végkifejletet, vagy olyan lesz, ami nekem nem tetszik, de nem! Jól felépített vonal záródik nagyon érdekesen, sokszor visszatértem hozzá gondolatban azóta is.

Kívülről tudta a tizenhat számjegyet. A 01K1 jelölte a koppenhágai rendőrségi körzetet. 73111 volt a gyilkosságok kódja. 00003 a sorszám, amely azt mutatta, hogy abban az évben ez volt a harmadik gyilkosság, a 04 pedig az évszámot jelölte. Alatta ez állt: Marie Schmidt meggyilkolása.

De még inkább vissza-visszatértem Axelhez és a múltjához. Tudni kell, hogy én a második résszel kezdtem a sorozatot, nem az elsővel, ezért az előzmény számomra kimaradt, de úgy érzem, hogy így sem jártam rosszul. Axel valószínűleg az első részben pörög és tapos, ahogy gondolom, hogy viselkedett, viszont a másodikban már inkább egy szétcsapott embert láthatunk, aki a saját tragédiájából sem lát ki és úgy akarja megoldani Feketerigó ügyét. A kötet depresszív vonala másrészt hozzá köthető, de akivel még beszél, annak sincs sok szívderítő története. A kötet talán azt is megmutathatja milyen, ha valakinek a munkája rámegy az életére, ha valaki nem melót, hanem hivatást választ és hogy milyen, ha ezt nem támogatja egy szerető kéz. Vele szembeáll, de nem annyira, mint az elkövető személye, Jens Jessen, aki a főszereplő exével alakít ki szorosabb kapcsolatot. Őt nem ismerjük meg annyira, mint Axelt, érezhetően kevesebb súlyt kapott a féltékenységen alapuló drámája és kettejük konfliktusa nem annyira ívelt, mint a fő, de ennek is szerepe van.
Axelhez visszatérve, a férfi egy egészen jól bemutatott karakter, egyrészt az áldozatokhoz való hozzáállása és együttérzése nagyon szimpatikussá teszi, megérthető minden tette - na jó, a bizonyos szerekkel való kapcsolata nem - és az első jellemzője miatt tompul a rossz jellemzőinek éle, az hogy a haragját másokon tölti, az viszont tetszik, hogy mindenkitől pontos és precíz munkát vár el, amilyet ő ad és az igazságérzete nagyon fejlett, ami addig hajtja előre, amíg meg nem lesz a gyilkos / elkövető és közben a sérültsége elő-előbukkan. Annyira precízen és aprólékosan kezelte a szerző az ő karakterét mintha Axel maga írta volna meg magát... ööö... ez a fejemben jobban hangzott. A férfit a saját értékítélete vezeti, szinte hirtelen halál módon tesz-vesz, mint egy hurrikán, ami nem tűri a hibákat és ez sokaknak szemet szúrhat, jelentkeznek rosszakarói bőven, amire szerintem a sorozat későbbi részeiben tér majd ki a szerző, várom!

Csak abban reménykedhet, hogy nem egy rossz napomon kapjuk el, mert akkor nem elégszem meg azzal, hogy összeverem.

A másik oldalról nem igazán írnék sokat, mert az már nagyon spoiler lenne, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy Axelt bemutatni hálásabb feladat, mint őt. A főhősünk szemén keresztül sok mindent láthatunk és előkerül pár fontos téma, akár akkor ha csak körülnéz az utcán, de még akkor is, ha másokkal beszélget; foglalkozunk ugye a nemi erőszakkal, előveszi a melegek helyzetét (szegények) és azzal, hogy vajon felmenthető-e valaki a múltjával? A Holdttal (az egyik ügyvéd) való beszélgetései élvezetesek és tanulságosak, amellett, hogy érzelmileg megterhelőek, de ezt lassan ki sem kell emelnem, mert kb a könyvben az oldalszámok azok, amik nem árasztanak magukból melankóliát rájuk pillantva, de már ebben sem vagyok biztos. Szóval a beszélgetéseik izgalmas témákat érintenek akár az ügyeikről, akár az életükről esik szó, de számomra a legizgalmasabb az, amikor az igazságszolgáltatásról cserélnek eszmét és ezzel a regény fantasztikusan mutatja be azt, hogy az elkövetők tettei mennyire nem fehér és fekete alapon működnek és nem könnyű a kérdés, hogy áldozatok-e ők vagy nem, illetve mennyire hatékony a börtön büntetése és mi segíthet elő gyógyulást és hogy mennyire helyes az önbíráskodás.

Minden bűncselekmény áldozatát megilleti a tisztelet, a nemi erőszak áldozatait különösen.

Úgyhogy ez egy fantasztikus és fantasztikusan depresszív kötet, csak akkor olvasd, ha készen állsz a mélyvízre, aki pedig kedveli a thrillert, ne is várjon tovább, ez egy különleges alkotása a kategóriának, a legjobb eddig, amit olvastam.