Nem lesz nehéz megírnom a Sapphique értékelését, mert még emlékszem az Incarceronra és a könyv nagy részére illetve a hiányolt dolgokra. Egyébként szerettem az első részt és elég érdekesnek tűnt a világ ahhoz, hogy folytassam a sorozatot, na meg az is közrejátszott benne, hogy az elkezdetett szériáimat nem nagyon akarom félbehagyni, de persze néha a szükség törvényt bont mikor vagy nem sikerül megszerezni a következő darabot vagy van rá lehetőségem de nem akarom; és az utóbbi verzió a ritkábbik egyébként. Na de nem ez történt a Sapphique esetében.

Olyan pletykát is hallottam, hogy a Sapphique és az Incarceron egy kötetben jelent volna meg, de a külföldi kiadó megvétózta az ötletet és így lett két részes az alapból egynek szánt Incarceron és én pont ezért jelöltem befejezett sorozatnak a molyon, mert ha 2008 óta nem rebesgetnek újabb folytatást, már nem valószínű hogy lesz is. Plusz ezt a lezárást már felesleges is lenne tovább bonyolítani.

A cselekmény több szálon fut, mert ebben a részben még több szereplő nézőpontját és gondolatait ismerheti meg az olvasó, ahogy nekem is sikerült és ez indokolja ennek a résznek a hosszát - a másik ok pedig az elrendezésben van a bazinagy margóval és betűmérettel, de erről nem szeretnék bővebben értekezni. A fülszöveg igazából tökéletesen leírja az alapokat, Finn megszökött a börtönből és bűntudata van Keiróék miatt, így mindent megtesz annak érdekében, hogy kihozza őket az Incarceronból. Claudia félredobva az önző érdekeit amelyek az első részben vezérelték, egy normális királyt akar a trónra, aki megszünteti a Protokollt és kinyitja a börtön kapuit. Az már nem az ő hibája, ha kétségei támadnak, hogy vajon Finn-e Giles és hogy egy rabból, aki megtapasztalta a legrosszabb rémálmokat, válhat-e olyan uralkodó, amilyet elképzelt? Közben pedig a királynő is szervezkedik, mert ő nem hagyja a sértéseket megtorlatlanul.

Korábban, valamelyik rovatposztban említettem a Sapphique szívre gyakorolt hatásait és ezt most megmagyarázom, hogy mit jelent. Ennél jobban nem izgultam még könyveknél amiatt, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Valamiért engem nem hagyott békén az Incarceron (sem itt, sem az első résznél), mert nem volt egy nyugodt pillanatom sem olvasás közben és ez azt jelenti, hogy annyira izgalmas volt, hogy alig tudtam letenni. Az ördögi kör ott jött létre, amikor a nyugtalanságomat - ami a szereplők miatti izgulásból alakult ki - megpróbáltam elűzni azzal, hogy igyekeztem mást is csinálni, (nemcsak olvasni) de hát nem jött össze.

Erre a hatásra egyébként ráerősített a sok nézőpont, viszont ez furcsa, mert úgy emlékszem az első részben nem volt ennyi szál benne, akkor volt egy Incarceronon kívüli és egy belüli vonal és ennyi. Itt viszont kint például Jared, Claudia és Finn szemén keresztül szemlélhetjük a világot, főleg akkor amikor a cselekmény indokolja. Finn szerencsére nem szerepel sokat, elvinné a sztorit a depresszió és a nyavalygás irányába... a szerző majdnem olyan jól védte ezt ki, mint Maggie Stiefvater a Balladában.

Ahogy már az első kötetben is megszokhattuk, egy-egy részlet található a fejezetek elején és ebből illetve az egymásnak elmondott történetdarabokból formálódik ki Sapphique alakja, akit még mindig a nem annyira jótékony homály övez. Ez azt jelenti, hogy a leírt részletek nem árulnak el sok információt és azok is csak legendák (már amikor róla van szó), míg a szereplők egyáltalán nem tudják mi a helyzet. Én meg nem hiszek nekik, mert a szájról szájra terjedő dolgok és a láz közbeni látomás nem jó bizonyíték számomra, ezért kezelem fenntartással a címadó férfi portréját. Viszont egy csak róla szóló regényt szívesen vennék, de gondolom erre nem fog sor kerülni.

Egyébként egy Messiásváró történet bontakozik ki a háttérben, és a legendák színesek számos általam ismert mesei és bibliai elemmel, ezek gondolom a reliktumai a Pusztítás Évei után bevitt történeteknek, amelyek változtak az évek során, a szájról szájra terjedés nem tesz jót a hitelességnek. Egyébként pont emiatt szeretem nagyon ezt a sorozatot, már csak ezen is sokat lehet gondolkodni. Ha pedig ez nem elég, akkor itt van a filozófia is bár nem olyan mértékben, mint az Incarceron résznél.

A sok nézőpont miatt baromi hosszú a regény, amivel nincs baj, de néha túl unalmas a történet, és néha már a francba kívántam a benti történéseket bemutató vonalat mikor engem a kinti érdekelt vagy fordítva. És az a nehéz kérdés, hogy le lehet-e csökkenteni ezt egy átlagos hosszra, bár ha már muszáj, akkor a benti cselekményelemekből vágnék le. A királyság bonyodalmai engem jobban érdekeltek általában, a lenti pedig túlságosan sok akciót tartalmaz és emellett számomra túl gyors a börtön által diktált tempó, plusz a lassú intrikákról jobban szeretek olvasni.

,,Rászedtem a Börtönt,
Becsaptam atyámat.
Feladtam egy rejtvényt,
És nem adott választ.
/Sapphique dalai/"

A kötet végén maradtak kérdéseim sajnos és ez nem jó, mert túl közeli az első rész élménye, tehát emlékszem mit hiányoltam abból. A világkidolgozásnak részben nem örülök, mert még mindig nem tudom mik azok a Pusztítás Évei és pontosan mi történt akkor? A regény végén lévő érdekes fejlemények érdekes logikai furcsaságokhoz vezetnek például SPOILER (Kijelöléssel olvasható!) az illúzió anyagtalan valami, a világ attól még sorvad és nincs karbantartás, tehát az épületeknek, lépcsőknek már korábban is le kellett volna omlaniuk, stb. SPOILER VÉGE

Amúgy én azon lepődtem meg, hogy túlságosan negatív mások véleménye és arra gondoltam, hogy szerencsés vagyok, mert emlékszem az első részre és lehet hogy a két rész kiadása között eltelt túl sok idő nem tesz jót a történetnek, ez pedig nálam ugye nem következett be. Alapjában véve én nagyon szerettem ezt a részt a fenti hibák ellenére, mert szerintem kellett ez a folytatás bár van benne néhány olyan rész, amely lehet hogy kimaradhatott volna (pl az a furcsa lény amivel Attiáék találkoznak), de az udvarbeli intrika és a könyv - főleg a vége - tetszett.

Az előző részből hiányoltam még egy másik réteg nézőpontját, bár én ezt a többi nemes hozzáállására értettem, de a második egység többet adott: a szegények gondolatait. Igaz, hogy nem túlírva, mert nem veri belénk ezt a képet, de szerintem elég ebből ennyi. Igaz, hogy a többi nemes véleménye összefoglalóan az első részben is ott van, de kíváncsi vagyok arra, vajon közülük vannak-e kivételek, érez-e együtt valaki a szegényebbekkel?

A régi szereplők közül Jaredet kedvelem továbbra is, sőt ebben a részben kedvencemmé vált, mert egy kicsit jobban is megismerhettem. Örülök viszont, hogy Finn kevesebbet szerepelt, tényleg nem tett volna jót a könyvnek ha többet van elöl, jó volt ez így. Keiro pimaszságán még mindig jól szórakoztam, viszont számomra Attia olyan semmilyen maradt. Az Incarceron pedig sokkal tevékenyebb volt, mint korábban, bár nem feltétlen értem meg miért jó Sapphique paradoxona, mert nem úgy történik minden ahogy azt szeretné tudodki a... nem írom le ki. Új szereplők is megjelentek egyébként, ilyen volt Rix, a Sötét Mágus például és ő volt az, aki megkavarta a történeteivel a már eddig is homályos Sapphique képemet.

Csodálkoztam nagyon és még most is ezt teszem, hogy nem volt lényeges a szerelmi szál. Számítottam rá és meglepődtem mikor becsuktam a regényt. Ami volt sem került előtérbe, és - csodálkozom magamon - egy kicsit hiányoltam is a ki ki ízlés szerinti kötelező összeborulását.

A Sapphique a Pongrác kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben, kemény kötésben, szép és tartós kiadásban lábjegyzettel ellátva. Egyébként olvasás közben szagolgattam a regényt (jó szokásom) és az illata felidézte bennem az első regényeimet. Amikor még a Harry Pottert vagy később más varázslótanoncok kalandjait olvastam és a lapokat átitta az a fajta mágia, amely engem könyvmollyá tett. Így ha akarnám sem tudnám utálni (de nem is áll szándékomban) ezt a kiadványt.