---

A bejegyzés képeit itt találod.

Szép fejlécképekért nézz szét Vickynél.

Ez az értékelés a Prológus Csillagtalan Tenger projekt keretén belül lát napvilágot, ahol a címadó regénnyel és a hozzá társuló érdekes extrákkal foglalkozunk. 

Sokat hallottam már Erin Morgensternről és a művéről, a Nanowrimo esemény alatt készült Éjszakai cirkuszról, amit meg is szereztem anno, de még nem olvastam. Mikor meghallottam, hogy jön a Csillagtalan Tenger, először a címe keltette fel a figyelmem, majd amikor megtudtam, hogy videójátékos vonatkozása is van az egésznek, még lelkesebb lettem és örömmel mondtam igent a projektbeli részvételre. Most pedig itt vagyok az olvasás után és megpróbálom összefoglalni a véleményem és az általam látott lényeget.

Zachary Ezra Rawlins egy átlagos egyetemista, aki szeret olvasni, annyira, hogy legszívesebben csak az olvasásból záróvizsgázna. Szakdolgozatát a videójátékokról írja és egy jósnő fia, aki, amikor kinyithatott volna egy ajtót, ami nem egy hasonlat, nem tette. Ám napjainkban a könyvtárban böngészés közben talál egy könyvet (Édes bánatok) a regények között, pedig a cselekményének zöme igaz és a ritkaságok között lenne a helye és nem a hétköznapi gyűjteményben. A köteten három szimbólumot fedez fel: egy méhet, egy kardot és egy kulcsot. A mű rabul ejti és miközben olvassa a történeteit, észreveszi, hogy az egyik mintha egyenesen róla szólna. Ezután elkezd nyomozni a szimbólumok után és amíg ezt teszi, történet követ történetet és a szereplőnk egy olyan eseménysorozatba kerül bele, ahol nem tudja eldönteni elsőre, hogy ki mellé érdemes állni és ahol csak egy vágya van: eljutni a Csillagtalan Tengerhez.

Az elmúlt időszakban egy különleges könyvet olvastam a kifejezés legszorosabb értelmében, mert tény, hogy még egy ilyen szürreális és pindurit kényelmetlen világú történetet ritkán vehet kezébe az olvasó. Kicsit olyan, mint a Végtelen történetet és az Alice Csodaországbant összegyúrták volna, leöntötték volna mézzel, ráhintettek volna egy kis csillagport és voilá! Kész a Csillagtalan Tenger története. Ami, teszem hozzá, nem egy rossz élmény!

Ahogy elkezdtem olvasni meglepő módon beszippantott az egész világ és ebben a stresszes időszakban ez egy nagyon jó tulajdonsága ennek a kötetnek. Szóval ahogy felütöttem az első oldalakat, a történetekkel találtam szembe magam, amiket egyszerűen imádtam. A különleges és egymástól jócskán eltérő világok miatt alig vártam, hogy kiderüljön milyen módon kapcsolódnak ezek egymáshoz. Például szó esik egy kalózról, na meg egy rejtélyes és fájdalmas, egyúttal méz és füstízű beavatásról. Most így utólag látom, hogy olyan a szerkezetük, mint a busz topológia a hálózatoknál, de erről nem írok többet maximum csak annyit, hogy számomra ezek a kötet legjobb részei. Ekkor indul Zachary szála is.

A regény elején a Végtelen történet kapui és annak a szövevényes elmesélése jutott eszembe. Ott ugye az átjárók hasonlóan működnek annak, akinek van szeme a látásra és minden történet egy újabbat szül és azt mutatja meg mennyire nem lehet egymástól elválasztani a sorsokat, életutakat és valahol szintén ezt vártam itt, de nem tejesen ezt kaptam. Egy idő után ez az ismerős érzet egy teljesen másba fordult át és már nemcsak a sorsok összefonódásáról kezdett szólni a kötet, hanem inkább arról, hogy a tábortűznél elsuttogott mesék valósak és bármi megtörténhet, még a legelképzelhetetlenebb dolgok is. Akár az is, hogy a Hold beleszeret egy fogadósba, vagy akár az, hogy a föld alatt létezik egy hely, ahol különféle történeteket gyűjtenek össze és ahol szolgálattevők adják a beszéd képességét azért, hogy jobban szolgálhassák mások hangját.

Forrás

Lehet, hogy kiábrándító leszek, de a másik szerintem fontos vonása a regénynek az, hogy nem egyszerű olvasni. Más szintje volt a Királyok vesztének, ahol a sok névbe és leszármazottak kérdéskörébe bonyolódik bele az olvasó, de itt a nehézséget az a rengeteg történet adja, amit ha valaki nem szeret, mármint ha sok van egy helyen, akkor akár elronthatja az olvasási élményt. Rengeteg sztori elevenedik meg a lapokon és bár ez nekem ideális állapot és ad egyfajta furcsa hangulatot és nagyon szerettem őket, de sajnos nem tudtam mindenre odafigyelni, ezért érzésem szerint egy második olvasás szükséges ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön ténylegesen is. Fontosak a mellékinformációk, a történetek és a bennük lévő érdekességek.

Nagyon szerettem azt, hogy a könyv foglalkozik a játékokkal és úgy, ahogy nekem tetszik, bár sajnálom, hogy kevés szó esik róluk és a történetek dinamikájáról, de amit a szerző beleírt, az nagyon megfogott! Jó volt a lapokon látni azt, amiről mi órákat tudunk beszélgetni a barátaimmal.

A regény nagyon elvarázsolt az elején a történeteivel, a vége felé egy kicsit viszont már sok volt Zacharyból és ebből a szürreális valóságból. Ott már látszódik, hogy kevés történet kerül elő és a korábban fantasztikusan elbűvölő mese egy kicsit lapos lett, illetve számomra a szerelmi szál sem működött a hirtelensége miatt. Ha ez hosszabb lenne, sokkal, de sokkal jobban szeretném ezt a művet és még egy dolog: néha nem tudtam követni a szereplők gondolatmenetét, mert fogalmam sincs hogyan és miként jönnek rá bizonyos dolgokra. Pedig szerettem volna velük haladni.

A karakterek közül mindenki olyan idegen maradt a számomra, senkivel sem sikerült azonosulni, amiben a környezet erősen közrejátszik, meg itt is a fentebbi eset lép színre, vagyis valószínűleg a második olvasás hozza majd el a kívánt hatást. Zachary egyébként nagyon is magának való (jellemzői itt találhatóak) és egy érdekes kérdés kerül elő esetében: mikor kezdődik egy hős története és mi van akkor, ha nem teszi meg a lépéseket az elején és lemarad a kezdésről? Nagyon tetszik a téma, bár a következmények egy kicsit bujtatottak, erősebb tónust simán kaphattak volna, de így is nagyon bírtam ezt a fajta témát. Akad még itt olyan vonás, ami megfogott a könyvben, például az, hogy a történet folyása nem egyértelmű a főhős számára, mert néha fogalma sincs miért van ott ahol és merre kéne mennie. Vagy az, hogy a tárgyaknak sokszor lelket társít és az ilyenekkel tudok azonosulni, én is ilyen őrült vagyok néha. Tetszik még a videójátékos vonala, ahogy sok eseményt azon a tipikus játékos szemüvegen keresztül néz (mutatok egy példát:) vagy ahogy éppen egy kis fricskát ad.

A történetek sokfélesége miatt ugye nagyon furcsa egyveleget kapunk, de a hangulatot azért a szerző erősen adja. Minden regény nyomot hagy bennünk ez pedig füst és mézízűt és erre a kötetre ez hatványozottan igaz, bár az a hangulat meghatározhatatlan. Nem szoktam ilyen határozatlan lenni, de ez a mű most eléggé összezavart. Egy biztos, megfelelő idő kell az olvasására és maximális figyelem, mert ez a könyv egy szürreális álom, ahol minden egy metafora. A mélyebb értelmezésébe direkt nem mentem bele még olvasás közben sem, pedig lehetne, pl. kezdve ott, hogy a hármas számnak nagy jelentősége van a történetben. Egy biztos: nehéz megfogni a könyv lényegét, mert hol is lehetne kezdeni? Minden történet igaz és egymásba fonódik? Minden egyfelé tart és mindennek ha van kezdete, akkor vége is? Minden egy pont körül örvénylik, ez pedig a Csillagtalan Tenger. A regény pedig arról szól, hogy fontos, hogy megtaláljuk a saját utunk, akármennyire vonzó lehet a mellékvágány és arról, hogy merjünk kilépni az előítéletes elvárások alól, na meg szól még a változás szükségességéről, ami nem feltétlen jelent mindig rosszat.

 
Forrás és Forrás

Tehát összességében a szerző élvezi azt a fajta játékot, amit az olvasóval művel. A regény maga furcsa és egy kicsit zavaros és nem szabad feladni a közepén. Lassan kell olvasni, mindent megrágni és odafigyelni, akkor lesz hatásos az élmény. Ajánlom, ha szereted a történetek a történetben jellegű könyveket és ha érdekelnek na meg lekötnek a mesék.